19. hét: Egy uralkodó portréja

 A 19. héten (május 6- 12.) kilenc könyvet olvastam el:

1. Lucy Score: Amit magunk mögött hagyunk
2. Bálint Ágnes: Mazsola
3. Hannah Grace: Icebreaker - Jégtörő
4. Robin Stevens: Egy kis arzént a teába?
5. Alexandre Dumas: Korzikai testvérek (HANGOSKÖNYV)
6. Henri Troyat: Nagy Katalin
7. Ken Follett: Egy új korszak hajnala
8. Bálint Ágnes: Mazsola és Tádé
9. Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Sokszor említem, hogy milyen nehéz heti könyvet választani. Most is, mit válasszak? Amit annyira szerettem, hogy a 800 oldala ellenére szinte egy nap alatt ledaráltam, vagy a cuki mesekönyvet, esetleg egy olyat, aminek nagyon szerettem a világát, és amit hosszabb ideig ízlelgettem, vagy ami megríkatott? Ezen a héten végül az lett a nyertes, amiről úgy éreztem, hogy a legtöbb mondanivalóm van, és ez egy ismeretterjesztő mű: Henri Toyat: Nagy Katalin című monográfiája. 

Nemrég olvastam a szerzőtől a Raszputyin című művét, ami szintén információgazdag volt, de nem voltam vele teljesen megelégedve. Így kicsit félve fogtam bele ebbe a jóval vastagabb művébe. Ez szinte hibátlanra sikeredett. A stílusa olyan gördülékeny, hogy olyan, mintha regényt olvastam volna, és a cárnő élete is fordulatos, szinte regényes volta miatt erre még rásegített. Katalin emlékiratai és a kortársakkal való igen gazdag levelezése adja a gerincét a kötetnek, sokszor van idézet ezekből a művekből. 

II. Katalinról mindenki hallott, tanultunk róla, de ezek alapján amit róla tudtam, nem lett szimpatikus számomra. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy csak ímmel-ámmal vágtam bele, pedig kár volt félnem. Most sem lett a kedvenc uralkodóm, de jobban rálátok az ő személyiségére, munkásságára.

Nagy Katalin személyisége

Szó ami szó, nem volt egyszerű eset. Szerintem teljesen torz önképe volt magáról. Legalábbis a kortársak teljesen máshogy látták, mint ő önmagát. Ahhoz azonban volt elég önismerete, hogy tudja, mit tud megtenni, és mit nem. Ezenkívül irigylésre méltó munkabírás jellemezte. Ő nem egy henye uralkodó volt, aki mindent a szolgákkal végeztetett, hanem ő dolgozott a legtöbbet, általában reggel hattól, este tízig. Rengeteg rendeletet, törvényt hozatott, bizottságokat hozott létre, amiket irányított, sokat építtetett, és aktívan figyelte a külpolitikát, a végén pedig befolyásolta is. 

Az ellentmondás abból fakadt, hogy ő a liberális eszméktől indult, elméletben ezt is helyeselte és támogatta, magát felvilágosult uralkodónak tartotta, de amikor trónra került, akkor rájött, hogy az Orosz Birodalomban, ahol I. Péter rendelkezései ellenére még mindig barbárságban élnek a nyugathoz viszonyítva, ezeket nem fogja tudni megvalósítani még önkényuralmi eszközökkel sem. Saját bevallása szerint egy ekkora területű országot csak kemény kézzel, zsarnoksággal lehet uralni. 

Ugyanakkor a külföldi követek mind arról számolnak be, hogy az udvari légkör sehol máshol nem volt ilyen közvetlen és szellemileg pezsgő, mint itt. Elbűvölő személyisége, barátságossága és kíváncsisága miatt szerettek a közelében lenni. Élete nagy részében levelezett Grimmel, Voltaire-rel, Diderot-val. Unokájának egy svájci nevelőt szerzett, hogy a liberális eszmékre tanítsa meg. Mindez csak a francia forradalom kitörésével változott meg, amikor is a cárnő félt, hogy az országába is begyűrűzik ez a káros eszme, a lázadás a hatalom ellen. Ekkor megtagadta korábbi tanítóit, hiszen a filozófusokban látta a bujtogatót, azokat, akik előkészítették a talajt a szörnyű királygyilkosságra és a forradalomra. 

Ermitázs

Ugyanakkor tény, hogy műveltsége nem volt széleskörű. Főleg akkor olvasott rengeteget, amikor még a hatalomra várva szinte szobafogságban élt, de akkor sem regényeket, hanem filozófia műveket, eszméket. A zenéhez semmilyen affinitása nem volt. A színműveket sem mindig helyesen ítélte meg, bár ő is írt darabokat. Az orosz kultúrát semmire sem tartotta, és nem is támogatta. Nagyon felháborodtam, amikor olvastam, hogy az a külföldi szobrász, aki megalkotta Nagy Péter lovasszobrát több évnyi kemény munkával, szinte semmi segítséggel, sok kudarc után felállva, amikor elkészült, meg sem nézte Katalin, el sem búcsúzott az alkotótól, alig fizette ki a járandóságát. Amikor pedig csalódottan hazament a művész, akkor leplezték le a szobrot, és a dicsőséget persze a cárnő aratta le, mintha a semmiből egyszer csak ő teremtette volna oda ezt a műalkotást. Nagyon sajnáltam a szobrászt, aki mellesleg munkája közben rengeteg gúnyt, kritikát és meg nem értést kapott, ebből a példából is látszik, hogy az egyes embert csak bábúnak tartotta és semmibe vette az uralkodó.

Végül érdemei közé tartozott az Ermitázs létrejötte, és Szentpétervár kiépítése.

Hatalomra kerülése és annak megtartása

Egész gyerekkorától megismerhetjük Katalint, ahogy egy nem is túl jelentős német fejedelmi udvarban protestáns környezetben nevelkedik. Aztán I. Erzsébet cárné kinézi feleségnek az unokaöccsének, és egyben trónutódjának. Amikor édesanyjával Oroszországba utaznak, először nem is a jegyesét kell meghódítani, hanem a cárnőt, aki egy nagyon szeszélyes, a szépségére hiú és rendkívül féltékeny zsarnok, akit az ország nem érdekel, csak a szeretői és a divat, na meg a hatalom megtartása. Miután az első próbán túlesnek, Katalin egy ismeretlen helyen és helyzetben találja magát, de már akkor rendkívül eltökélt. Pedig rengeteg akadály áll előtte: a férje, az udvari intrikák, anyja lehetetlen viselkedése, Erzsébettel való ellentmondásos viszonya. Azonban rögön áttér a pravoszláv hitre, szorgalmasan tanul oroszul, végül még trónörököst is produkál ( a hogyan már más kérdés). Sokszor kerül olyan helyzetbe, ahol csak hajszálon függ a sorsa. Mégis, ő csak uralkodónőként tudja elképzelni az életét, és ezért mindent meg is tesz. 

Henri Troyat

Erzsébet halála után férje, III. Péter kerül a trónra, aki enyhén szólva is egy idióta. A meggyilkolását is tárgyalja a könyv, illetve azt, hogy mennyi köze volt ehhez Katalinnak. A hatalomátvétellel azonban még nincs minden rendben, és a szellemek kísértik szinte az uralkodása végéig, hol átvitt értelemben, hol valóságosan : ál-Péterek személyében, akik lázadnak a zsarnokság ellen. 

Azonban mindezekkel sikeresen megbirkózik a cárnő, és onnan kezdve az van, amit ő akar. Az emlegetett munkabírása miatt rengeteg rendeletet hoz, de ezek főleg az arisztokratákat érinti. A jobbágyság helyzete egyre rosszabb, és a felkelések leverése után már a hajlandóság sincs meg a nőben a változtatásra. 

Külfölddel is el kell fogadtatni a hatalmat, ami nem megy simán, de végül odáig jutott, hogy ő is az egyik hatalmi tényező lett. Lengyelország felosztás(ai) mindig is felháborítottak, ebben oroszlánrészt játszott Katalin. Azt azonban nem tudtam, hogy előtte az egyik szeretőjét tette meg bábkirálynak. Így még undorítóbb az egész ügy. A törökökkel és a svédekkel való háborúskodás, a porosz I. Frigyessel való ellentmondásos viszony, a II. Józseffel való barátsága és a franciák utálása mind-mind szépen le van vezetve a könyvben. 

A férfiak

A férjével való kapcsolat az elején még baráti, bajtársi Erzsébettel szemben. Majd az elhálással való gondok és a két házastárs elfordulása egymástól utat nyitott a szeretők végtelen sorának. Ritkán választ a cárnő olyan férfit maga mellé, aki igazi társa lenne. A fő szempont, hogy fiatal, jóképű, szexuálisan jól teljesítő legyen. Az, hogy szellemileg nem ért fel az uralkodóhoz, nem számított, ahogy az sem, hogy a környezete, az udvar és az ország ezt mennyire sínylette meg. Amint ráunt valakire, barátsággal vált el tőle, rengeteg ajándékot, földet, néhány ezer jobbágyot kapott búcsúzóul. 

Az egyetlen kivétel Patyomkin volt, aki még a szenvedély kihunytával is Katalin társa maradt a politikai éleslátása és szellemi partnersége miatt. Az, hogy titkon megházasodtak volna, nem lehet tudni. Mindenesetre a szeretők többségét is Patyomkin választotta ki a cárné számára. A bukása azonban ismételten Katalin kegyetlenségéről árulkodik, kissé szánalomra méltó is. 

A krími utazás, amit Patyomkin rendez meg, egyszerűen sírnivalóan nevetséges a díszletekkel, a látszattal, a pompával. Itt felmerülhet persze a kérdés, hogy egy hosszú ideje uralmon lévő király mennyire áll még a valóság talaján, mennyit tud igazából az országáról és mennyire vakítják el a körülötte lévő udvar, az intrikák vagy maga a hatalom? 

Nagyon érdekes volt látni, hogy honnan indult, és hová jutott, és hogy hogyan követi el szinte ugyanazokat a hibákat, mint Erzsébet, akit kritizált anno (pl. az unokák nevelése, a szeretők stb.), és amelynek olyan élesen látta a hibáit. 

Nagyon tanulságos ez a könyv, rengeteget okultam belőle, még sokat lehetne róla beszélni. Nem bánom, hogy elolvastam!

12. hét: Meghökkentő szembesítések

 A 12. héten (március 18-24)hat könyvet olvastam el. Ezek:

1. Hervé le Tellier: Anomália
2. Schmöltz Margit: Sólymok fellege
3. Yangsze Choo: Éjszakai tigris
4. Fabian Lenk: Michelangelo és a halál színe
5. Martin Edwards: Így éltek ők, a krimi klasszikusai
6. Lynn Messina: Arcátlan kíváncsiság

Ez is erős mezőny, de végül az Anomália került ki belőle győztesen. Már nagyon régen itt volt a polcomon, hogy elolvassam, de az utolsó lökést egy kihívás adta meg. 

A történet két idősíkon játszódik, és a szerepek is megkettőződnek. Ez pedig nagyon izgalmas felütés, és az író igyekezett is minél sokrétűbben kihasználni ezt. Mit kezdenek a szereplők egymással, amikor megtudják, hogy találkoznak önmagukkal? Valakik összevesznek, valakik egyedül maradnak, valakik összebarátkoznak, és kihasználják ez egyedülálló lehetőséget. Nagyon sokféle élethelyzetet felvázol itt a szerző, és ezért rengeteg témát meg is említ a rasszizmustól elkezdve a váláson keresztül az elszalasztott lehetőségek kiaknázásáig minden előfordul. Nekem az egyik kedvencem volt a könyv a könyvben motívum, ugyanis a gépeken utazik egy író, aki megírja az Anomália című könyvet. 

A 12 utason kívüli szereplők is nagyon érdekesek. Elsősorban itt Miller professzorra gondolok, aki csapatával igyekszik megoldani először titkosan, később nagyobb nyilvánosság előtt a megkettőződés problémáját. Az, hogy egyáltalán van ilyen protokoll a katasztrófák esetére, netán a világvégére már eleve meglepett, bár ha belegondolok, miért ne lenne? Az, hogy hogyan próbálják ezt megoldani, szintén egy érdekes aspektusa a regénynek. 

Aztán a kormányok egymás közti kommunikációja. Itt elsősorban Kína példáját hozom: zseniális a két fél tárgyalása, az udvarias körültáncolása a másiknak, és végül a poén, miszerint a kínaiak sem jobbak, csak ők nem fecsegnek. 

Aztán a tömeg reakciója. A színházban történtek nagyon durvák. El kell-e a nép elől titkolni a fontos, rájuk is tartozó dolgokat? Ha nem, akkor viszont fel kell készülni mindenféle szélsőséges reakcióra. 

Nem utolsó sorban pedig mi is történt valójában? A tudósok elméletei is nagyon tetszettek, elgondolkodtatóak voltak. A vége pedig...? Jogos volt-e a drasztikus beavatkozás? Mit értek el vele? Időt nyertek? Mert magát a problémát nem oldották meg. 

Összességében megérdemelte a könyv a Goncourt- díjat, hiszen nagyon olvasmányos, mégis elgondolkodtató, vitatható dolgok vannak benne, ugyanakkor szórakoztató is. 

18. hét: Egy félelmetesen drámai színmű

 18. héten (ápr. 29-máj. 5) 10 könyvet olvastam el. Ezek:

• Fekete István: Őszi vásár
• A.C. Bomann: Agathe
• V. Csapline: Négylábú barátaim
• József Attila: Altató
• Weöres Sándor: Bóbita
• Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne
• Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje
• Lucy Score: Amit sosem fedünk fel
• Gyárfás Endre: Varázslások
• Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Szokatlannak tűnik, hogy még ezen a héten, vasárnap megírom a heti könyvet, amikor mindig lemaradásban vagyok, de egyrészt annyira nagy hatással volt rám ez a könyv, hogy ki kell írnom magamból, másrészt pedig ma már úgysem olvasok ki új könyvet, így megragadom az ihletet, míg el nem száll. A heti könyv egyértelműen az utolsó olvasmányom, Reginald Rose: Tizenkét dühös ember lett. 

Hogy hogyan került ez a radaromra? Úgy, hogy májusban új projektbe kezdtem, és a molyok által legjobb 100 klasszikusnak ítélt könyvéből válogatok, lehetőleg sorrendben haladva, kihagyva azokat, amiket olvastam, és a sorozatrészeket. Nos, ennek a listának a 21. pozícióját foglalja el ez a mű, és benn is volt a könyvtárban. (Mellesleg dráma kategóriában az 1., krimiben pedig a 24.)

A művel magával már előbb is találkoztam. Először egyetemista koromban, Szegeden láttam a Harmadik Színházban, majd  a filmet is megnéztem rá pár évre. Most pedig elolvastam a könyvet. Hatalmas hatást gyakorolt rám mindháromszor ez a mű. Hogy miért?

A 8. esküdt

Amikor még semmit sem tudtam a darabról, és Szegeden kijöttem a színházból, akkor annyira megfogott, hogy egészen hazáig azt fogalmaztam meg magamban, hogy ez egy félelmetesen zseniális mű. A manipuláció magas foka. Most olvasva a színművet ugyanilyen ütős volt. Ennek oka és gyújtópontja a 8. esküdt, aki egyedüliként szembeszáll a többiek véleményével, mert szerinte az ember, akiről dönteniük kell, ártatlan. A többi 11 esküdt szerint egyértelműen bűnös. 

Ha minden sallangot leválasztunk a műről, és nem nézzük, hogy a jó vagy a rossz ügy érdekében történnek a dolgok, akkor a csupasz tény ez: A 8. esküdt alig két óra alatt megváltoztatja a több 11 véleményét gyökeresen, az ellenkezőjére. Mindezt manipulációval. Sőt, a legfélelmetesebb az, hogy nemcsak az ő véleményüket befolyásolja, hanem a nézőket is egytől egyig. Hiszen mindenki neki drukkol, mint pozitív hősnek (mert kétségtelenül az), és fel sem merül senkiben, hogy ő is a karizma, a zsenialitás hatása alatt áll. 

Az eszköztár pedig félelmetesen bőséges: logikai érvelés, látszólagos bizonytalankodás, érzelmi ráhatás, jelentőségteljes csönd stb. Mindenkit máshogyan győz le, és nem hat rá a csoportnyomás, tehát mentálisan nagyon erős. Végül mindenki behódol. Ilyenkor értheti meg kicsit jobban az ember, hogy miért és hogyan lehet hatással egy diktátor egész népekre, csoportokra, országokra. Mert ezek a zsarnokok igen karizmatikusak, jól használják ezeket az eszközöket, és egyértelműen a hatalom gyakorlására, megszerzésre vagy rosszra fordítják. 

Számomra ezért nagyon zseniális ez a darab, az írójával az élen. Ne felejtsük, hogy ezt Reginald Rose 1954-ben írta, még közel volt az élmény. A másik ijesztő tény, hogy ez egy demokratikus testület: az esküdtszék olyan hétköznapi emberekből áll, akik a társadalmat képviselik, akiknek megvan a saját önálló véleményük. Mégis ilyen könnyen lehet őket befolyásolni, és a végén azt teszik, amit egyetlen ember akar. Ennyit ér a népakarat. (?!)

A többi esküdt

Maga a szituáció is nagy kedvencem: amikor össze van zárva bizonyos helyen ismeretlen emberek egy csoportja, és ők hogyan viselkednek. Ennek mintapéldája ez a történet. Mindegyik esküdt más személyiség, más a foglalkozása, múltja, társadalmi helyzete, preferenciái. Ezek pedig össze is csapnak egymással természetesen. Nem véletlen a címválasztás. Hiszen egyértelmű döntésre kell jutni, és nem a többségi vélemény számít. Egy ember élete vagy halála a tét, tehát egyöntetűen ki kell mondaniuk, hogy bűnös a gyilkosságban, vagy ártatlan. Valaki a múltja alapján, a sértett érzelmei szerint reagál, valakit csak nagyon meggyőzött az, hogy a tárgyalóteremben a per indulásától kezdve mindenki azt sugallja és úgy viselkedik, mintha a vádlott bűnös lenne. Még a saját ügyvédje is, így esélye sincs a szegény, 16 éves fiúnak a pártatlan ítéletre. 

Amikor pedig elkezdik megbeszélni az ügyet, és felidézik a bizonyítékokat, akkor kezdenek csak logikátlanságok felmerülni. Az előbbiekben úgy tűnt, mintha én elítélném a 8. esküdtet. Pedig nem, mert egyértelműen ő világít rá ezekre a bizonytalanságokra. Csak számomra a fentiekben leírtak miatt nem éppen egy gáncs nélküli lovag. Ezt erősíti meg bennem az író is a darab utolsó pár sorával:

Nyolcadik megy utána, de megáll az ajtónál, visszanéz az üres szobára. A kés kiáll az asztalból. Nyolcadik kimegy. Eláll az eső. (83. old.)

 Miért áll meg és néz vissza? Mi ennek a jelentősége? Szerintem érdemes elgondolkodni rajta. 

Van itt majdnem verekedésbe torkolt veszekedés, kiabálás. Hiszen vannak, akiknek sokkal szegényesebb a fegyvertára a többiek befolyásolására. Itt is voltak szimpatikus, és kevésbé szimpatikus szereplők, sőt sajnálatra méltók. Kicsit zavart, hogy a drámában csak a sorszámokat írták ki, így nehéz volt azonosítani embereket. Viszont nagy segítség volt, és kitűnő ötlet, hogy a címlapon szerepeltek a színészek, és oda volt írva a sorszámuk. Igazán fergeteges lehetett ez az előadássorozat a fantasztikus színészgárdával. 

Megérne az is egy külön elemzést, hogy az első esküdt, azaz az elnök hogyan tartja / nem tartja a kezében a dolgokat. 

A krimi-szál

Az is nagyon jó ötlet, ahogy az esetet megismerjük a beszélgetés által. Először csak magát az esetet tudjuk meg. Aztán szép lassan a bizonyítékok is előkerülnek, azok erős vagy kétséges volta pedig a diskurzus valódi tárgya. Igazán izgalmas volt így egy krimit olvasni. Nem beszélve arról, hogy nem derül ki (egyértelműen), hogy ha a fiú ártatlan, akkor valójában ki is a gyilkos? Mégsem marad hiányérzete az embernek. A szemüveges példa különösen tetszett, mint ahogy a stopperes kísérlet és az egyedi kés probléma is. 

Összességében nagyon sokrétű, és nagyon elgondolkodtató ez a 100 oldalas olvasmány. Rám olyan nagy hatást tett, hogy elhatároztam, a következő év könyvklubjának a manipuláció és a befolyásolás lesz a tematikája, és mindenképpen elolvassuk ezt a könyvet hozzá.