11. hét: Március kedvenc könyve

 A 11. héten (március 11-17.) nyolc könyvet olvastam el. Ezek:

1. Gráczer L. Tamás: A Háromfa Hölgye
2. Sabrina Jeffries: Az agglegény
3. Nemes Nagy Ágnes: A titkos út
4. Eric Jager: Az utolsó párbaj
5. Sarah Adams: Ha Rómában jársz...
6. Ruff Orsolya: A londoni gyémántrablás
7. Ruff Orsolya: A zöld macska titka
8. Shakespeare szonettjei

Ezek közül egy magyar történelmi krimi lett a hét, sőt a hónap könyve nálam, ez pedig a Háromfa Hölgye. 

Nagyon vicces volt, hogy azt gondoltam, hogy nem olvastam még az írótól, hiszen Tamara csatornáján (Faltól falig könyvesvlog) figyeltem fel erre a sorozatra, de aztán kiderült, hogy több álnevet is használ az író, az egyik ezek közül pedig Gál Dorina. A könyvklubosaimmal olvastuk együtt az Aranyszív c. művét, aminek van mohácsi vonatkozása is. 

Ez a műve is történelmi témájú, csak ez Hunyadi Mátyás uralkodása alatt játszódik, és egy nagyszerű krimi. Már a korszakot is nagyon díjaztam, mert nagyon kevés regény szól erről az időszakról, ráadásul ez még az első feleségének, Katalinnak az idejéből való, akinek különben nagy szerepe is van a történetben, tehát ez még az uralkodása kezdete. A főbb szereplők azonban nem a nemesek, az arisztokraták közül kerülnek ki, hanem a kitaszítottak, a semmibe vett, szegény budai lakosok közül. 

Szereplők

Mindjárt itt van a főszereplőnk, Marcus, aki a budai hóhér. Ő lesz a nyomozónk. Miközben megoldja az ügyet, sok mindent megtudunk róla, bár nem mindent, gondolom ez majd a sorozat további részeiben kerül napvilágra. Eredetileg orvosnak tanult, de aztán - csak homályos utalásként tudjuk meg - megöl egy embert. Hogy ne kerüljön bitófára, vállalja, hogy elfoglalja a budai hóhér megüresedett posztját, és amíg ezt ellátja, addig nem végzik ki. Szóval nem jókedvéből, szadizmusból lesz ez a foglalkozása, sőt megpróbál mindig a legirgalmasabban , a legkevesebb kínzással, fájdalommal végezni a rábízottakkal. Emellett a szegények körében kitűnő csontkovács hírében áll. Így még ha tartanak is tőle, sokszor fordulnak hozzá segítségért. Nagyon szépen rajzol, amit az anatómiai tanulmányaira használ leginkább, illetve arra, hogy az általa kivégzett embereket megörökítse. 

Aztán vannak segédei is, akiknek a Caspar, Melchior, Balthasar nevet adja (Gáspár, Menyhért, Boldizsár analógiájára), a nép a háromkirályoknak is nevezi őket. Nekik sem irigylésre méltó a sorsuk, bár az is igaz, hogy nem ártatlan báránykák. Sintérként is szolgálják a várost, pellengére állítják a tolvajokat, bűnözőket, ezenkívül a gazdátlan állatokat kivégzik, csontjukat megfőzik enyvnek, ami nagyon büdös stb. Persze velük sem akar senki érintkezni.

A következő ilyen szereplő a Szarkirály, aki megtalálja a hullát. Ő végzi a város latrináinak és csatornáinak az ürítését és tisztítását, természetesen a segédeivel együtt. Hiába él azonban viszonylag tehetősen, ha senki nem akar érintkezni vele, már csak a messzire szálló szagok miatt sem. 

Az egyik kedvenc szereplőm Marcus kedvese, Regina. Ő az egyik nyilvánosházban dolgozik, de mivel a hóhér szeretője, senki más nem akar hozzányúlni, így valahol kiváltságos helyzetbe kerül, és a madám jobbkezévé válik nagyszerű szervezői készsége miatt. Az ő kapcsolatukat, párbeszédeiket nagyon szerettem, jó párost alkottak nem csak a magánéletben, hanem a nyomozás kapcsán is.

Sok más szereplő is felbukkan, még Janus Pannoniusszal és magával Mátyás királlyal is kapcsolatba kerül Marcus. Így igencsak széles az a társadalmi paletta, amit könnyedén, és nagyon látványosan, emlékezetesen mutat be az író. Ezáltal pedig szinte megelevenedik a történelem előttük. 

A nyomozás

A történet úgy indul, hogy a Szarkirály felhívja Marcus figyelmét, hogy a bitófán (a Háromfán) lóg egy ismeretlen hölgy. A hóhér meghökken, hiszen nem ő akasztotta fel az illetőt. Látszólag öngyilkosság történt, így főhősünknek kell eltemetnie, és mivel nem lehet megszentelt földbe, ezért a bitófa környékén. Mielőtt azonban ez megtörténne, Marcus megvizsgálja a nőt, akinek a hajába egy sárga szalagot talál, ami annak idején a prostituáltak jele volt. Itt említem meg, hogy a borító egyszerűen zseniális lett, ott is ábrázolják ezt a fontos tárgyat. A lényeg, hogy nyomozónknak feltűnik néhány részlet, ami nem illik a képbe. Ezért a saját szakállára nyomozni kezd. Ebben segíti őt Regina, a segédei, az egyik közeli templom papja, de persze sokan vannak, akik hátráltatják őt. Az egyik legnagyobb gond, hogy nem ismeri senki a szép hullát, így amint sikerül kideríteni, hogy ki is ő valójában, a nehezén már túl van. Persze csak látszólag, hiszen amint egyre közelebb kerül a megoldáshoz, egyre kegyetlenebb dolgok történek, és felbukkan még néhány hulla is. 

Magát a nyomozást is nagyon szerettem, azt, hogy olyan eszközökkel kellett megoldani az ügyet, ami számunkra szokatlan, akik megszoktuk, hogy a technika és a modern eszközök nagyban segítik a detektívek munkáját. A boncolás, az anatómia kezdetei, a következtetések így mind plusz érdekességeket tartogattak. Ebből a szempontból is fantasztikus munkát végzett Gráczer L. Tamás. 

Nem is beszélve a versekről, a különböző tanulmányokról, az utazásokról, a mindennapi élet szemléltetéséről. 

Annyira jól működött a könyv mind történelmi, mind a krimi szempontjából, hogy az már csak hab a tortán, hogy a stílusa is nagyon jó, szinte szépirodalmi. Mindenképpen folytatni akarom a sorozatot, így már be is szereztem a következő részt. 

15. hét: Csak egy paródia?

 A 15. héten (április 8.- április 14.) hat könyvet olvastam el :

1. Luigi Pirandello: Az ezerarcú ember
2. Philip K. Dick: Emlékmás
3. Kő kövön... marad
4. Lucy Score: Amin sosem leszünk túl
5. Stepanka Sekaninové: Hétköznapi holmik krónikája
6. Kőhalmi Zoltán : A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban

Ez utóbbi lett a hét könyve nálam. 

Az úgy volt, hogy egy skandináv krimi címkével kellett volna olvasnom egy kihíváshoz, csakhogy én nem szeretem őket, szerintem már olvastam annyit az évek során, hogy az bőven elég életem végéig. Azonban ezen a könyvön is rajta van a címke, és a kihívásgazdával egyeztetve én ezt olvastam erre a pontra. Milyen jól tettem! 

Paródia vagy posztmodern?

Kezdjük talán a műfajjal. Én, mint paródiát vettem a kezembe, de jóval többet kaptam ennél. Persze fergetegesen szórakoztam a könyvön, ez vitathatatlan. Azonban szerintem ez bőven elmegy posztmodern regénynek is, hiszen rengeteget reflektál magára az írás folyamatára és más könyveket is teljesen lazán kezel, szó szerint ki-be járkálunk más regényekbe is. Egyszóval nagyon meta a szöveg, és ezt díjaztam. 

Ide kívánkozik a külalak kérdése is: nagyon sok ötlet van a formátumban is, és itt a borítóra, a fejezetek eleji illusztrációkra gondolok, de a betűtípusokkal való játék is kreatív. Az egyik gyilkos például úgy bukik le, hogy az egyik betűt különös módon hajlandó csak leírni. Eleve nem különül el a kötetben a szó és az írás, szereplőink hiába "hallják" csak a másikat, valahogy az írást is érzékelik, ami nagyon izgalmas elgondolás. 

Aztán a narrátor is mindegyik fejezetben más: hogy miért? Az első narrátorról kiderül, hogy ő a gyilkos, a második is azzá válik a szerelem miatt, a harmadik rész elején nincs is elbeszélő, amikor már feltűnő a hiánya, akkor az egyik főszereplőnk veszi át ezt a szerepet, a negyedik részt a felügyelő narrálja, az utolsót pedig egy emberi fél ésszel rendelkező járőrkutya. Ezek a körülmények pedig rengeteg játékosságot engednek meg: a szójátékoktól kezdve, a szűkszavúságon keresztül a halmozásokig rengeteg kreativitást találhat itt az olvasó, ami már csak ezzel is különleges élménnyé varázsolja a regényt. Pedig akkor még nem is beszéltünk a különleges betűtípusokról, és a nemzetiségek, társadalmi csoportok egyéni hangjáról. 

A paródián magán nagyon jókat szórakoztam, volt, hogy hangosan felröhögtem, pedig ezt igen ritkán éri el nálam bármelyik könyv is. A szereplők kifigurázása jól sikerült. Az például, hogy a felügyelőnek mennyi baja van, és minden részben elveszti egy végtagját, de neki meg sem kottyan, már eleve tipikus, persze nagy túlzásokkal, de aztán jön a csavar, hogy a fa végtagokba rejti a mindennapi itókáját, a dohányát, stb. A társa pedig, bár csak egy kislány, egyre feljebb mászik a ranglétrán, közben egy iratszekrényben lakik. (??) Ennek is minden elemét jól kiaknázza asz író. Aztán persze megjelennek a tipikus alakok a lassú boncnokon kezdve az orosz maffiózókon keresztül a kémekig. 

A végét én is kicsit gyengébbnek éreztem, amikor még hiányzott 30 valahány hulla a 101-hez, és már szinte minden lehetőséget kihasznált az író. Itt is az írás nehézségére reflektál Kőhalmi Zoltán, hogy milyen nehéz határidőre írni, a címnek megfelelni, és értelmes befejezést rittyenteni. Az pedig, hogy miért is kell ennyi hulla, szintén nagyon kreatív és szórakoztató. 

Hogyan születik meg egy könyv?

Ezt a részét talán még inkább szerettem, mint magát a paródiát. Valahogy ez tisztelgés is könyvszakmában dolgozók előtt, mert olyanok is szereplők lesznek, akiket az olvasók nem szoktak látni. Pl.: a korrektor, a szerkesztő, a könyvtáros, a könyv ISBN száma, az író stb. Még ki sem nyitottam a könyvet, amikor erre már felkészített a fülszöveg, az életrajz, a meg nem írt könyvek listája. Aztán a fejezetek eleji képek is felcsigázzák az olvasót, hogy mi jön még itt? A nyomozó és a lány nagyon jól eltaláltak, maguk a párbeszédek is tipikusak, persze karikírozottak, de a nyomok és a következtetések is akkora bakugrásokkal haladnak, amin csak mosolyogni lehet. A kihallgatási módszerek (rossz fiú - jó fiú), a hallgatási nyomasztások mind- mind ismerősek lehetnek nemcsak a skandináv, de a legtöbb krimiből is. Az evési, ivási szokások, az északi hangulat is nagyon jól megjelenik. 

Nem tudom, hogy akik rajonganak az eredeti műfajért ez hogyan tetszhet, de én nagyon díjaztam minden kis ötletességet, amit felfedeztem benne, és mint paródia is nagyon jó, mert megvannak azok az aha- élmények, amikor ráismerünk az eredetire. 

Azért az is elmond valamit, hogy szinte az összes könyves közreműködő valahogy belekeveredik a bűnügyekbe. Kiemelkedő volt a helyesírást előtérbe helyező kapitány, aki az életét tette fel arra, hogy kiművelje embereit. A szektájuk és a "szent könyvük" nagyon jó vonal volt, amikor ezek leesnek az olvasónak, azok nagyot csattannak. 

Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet, gyorsan haladtam vele, és nevettem, kuncogtam rajta. Nekem sokféle humor bejön, és mivel elég olvasott vagyok, az utalásokat is többnyire értettem, ezért úgy éreztem, hogy nekem íródott ez a könyv.

10. hét: Egy kívül - belül szép meseregény

 Március 4. és 10. közé esett az év 10. hete, ahol 9 könyvet olvastam el. Ezek:

1. Miha Mazzini: Kitörölve

2. Elizabeth Lim: Hat bíborszín darumadár

3. T. Erikson: Idiótákkal körülvéve

4. Grecsó Krisztián: Belefér egy pici szívbe

5. María I. S. Vegara: Jane Goodall

6. Lindsay Galvin: Barátom, az oktopusz

7. Szalóki Ági: Körforgás

8. Kertész Edina: A fiú, aki kertész akart lenni

9. Benjamin Stevenson: A családomban mindenki gyilkos

Ebből az erős mezőnyből négyen is kikerülhettek volna győztesként, mégis a Hat bíborszín darumadár lopta be leginkább magát a szívembe. 

Nem mehetünk el szó nélkül a gyönyörű külseje mellett. Ilyenkor mindig kicsit tartok attól, hogy a belső meg tudja-e ugrani a külcsínt, de itt számomra abszolút hozta az elvártat. Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy én az eredeti Andersen mesét is nagyon szeretem. Mindig kiemelt helyet foglalnak el a szívembe azok a mesék, ahol jó testvér- viszonyokról van szó, illetve (ettől függetlenül is) amikor valamilyen nagy igazságtalanságot kell kiküszöbölni, nagy áldozatot kell hozni az igazság és a szeretet nevében. Itt pedig mind a kettőről szó van. Az alap mese értékeit is megtartotta az írónő, még a fordulatok egy részénél is meglepően hűséges maradt hozzájuk (pl. vőlegény/férj vonala), amit nagyon díjaztam, de ahol kellett, ott annyira meglepő fordulatokat vetett be, amik megleptek és elgondolkodtattak, és beláttam, hogy igen jót tettek a történetnek, mert így nem volt minden kiszámítható és ezáltal unalmas. 

A kapcsolatok

Minden könyvnél sarkalatos pont nekem az emberi kapcsolatok milyensége, ami itt teljesen kiszolgálta az ízlésemet. Elsősorban természetesen a testvérek viszonya. Nagyon szerettem olvasni róluk. Az elején jól bemutatta a szerző, hogy mennyire kezdtek elszakadni a nagyobbak a különböző kötelességeik, tanulmányaik közepette a húguktól. Tetszett az is, hogy különböző karaktert kaptak a fiúk, meg lehetett különböztetni őket a személyiségük, humoruk alapján.

 Mindegyiknek kicsit más volt a kapcsolata Shiorival. Amikor pedig daruvá változtak, ez persze változott, meg nem voltak olyan sokat együtt, de azt sem várták a lánytól, hogy mindent ő oldjon meg, ők is nyomoztak az átok és az ellenszer után. A kedvenc jelenetem a barlangos volt velük kapcsolatban. 

A mostohaanyjával való kapcsolata sem egyértelmű a főhősnek, hiszen az elején ez egy nagyon szeretetteljes, aztán később elhidegülő és gyanakvó viszony. Azonban ez sem lesz soha egysíkú, mindig árnyalt marad, és ahogy egyre több mindent tudunk meg a külföldi nőről, ez a kép folyton változik. Nagyon ügyesen csinálta ezt Lim. 

Két férfi is bejön a képbe a szerelmi szállal. Az egyik a vőlegény, akinek a jellemét és a múltját szintén fokozatosan ismerjük meg, és akit nagyon megszerettem, szinte a kedvencem lett. Az éleslátása, a hűsége és a szelídsége szerintem példát ritkító. Én neki drukkolok, szerintem ez egyértelmű. Szerettem a párosukat Shiorival, és azt is, ahogy a férfi a vár többi lakójával, de elsősorban a húgával bánt. Az szintén szívmelengető volt. A másik férfi pedig a sárkányfi. Az ő kapcsolatuk hozta számomra a humort. Én az ő viszonyukat nem igazán tudtam komolyan venni, még kis "csikónak" tűnt ez a lény, hiába adta a félelmetest.

A cselekmény

Végig izgalmas, fordulatos, kalandokkal teli ez a könyv, nem unatkoztam egy percet sem. Gyorsan lehetett haladni vele, mert nagyon olvasmányos. A jellegzetes mesei elemek is megjelennek, mint a magányos hős, aki útnak indul. A segítők, akiktől támogatást vagy éppen akadályoztatásokat kap. Pl. nagyon meglepett az áruló személye is, az jól fel volt építve. Az álruhás szereplők, az átok védelme vagy káros hatása, a világ felépítése mind segítette a kibontakozást, és olyan jól helyére kerültek a dolgok a végére.

A mondanivaló pedig a sors és az egyéni döntések ütköztetéséből kerül ki. Mennyire van előre kijelölve a sorsunk? Mi múlik rajtunk? Min tudunk változtatni? Akarunk-e változtatni, van-e elég bátorságunk hozzá? Ami első ránézésre leküzdhetetlen akadály, az lehet, hogy később a  legnagyobb áldás lesz, és a legnagyobb ajándék. 

Már be is szereztem a második részét, alig várom, hogy belefogjak!

9. hét: Egy magával ragadó folytatás

 A hónaphatárt is magában rejtő 9. héten (febr. 26- márc. 3.) nagy dilemmába kerültem, mert mind a három könyv 5 csillagos lett, és elbűvölt:

1. Neal Shusterman: Viharszem

2. Zoran Zivkovic: Az idő ajándékai

3. Axie Oh: A lány, aki a tenger alá esett

Végül a Viharszemet választottam, mert rengeteg gondolatot ébresztett bennem. 

 Mivel ez a Kaszások kora sorozat második része, csak SPOILERESEN tudok róla érdemben beszélgetni. Így ha még nem olvastad, de kíváncsi vagy rá, KÉRLEK, NE OLVASD TOVÁBB! 

Az első nagyon érdekes felvetés, ami az egész könyvön keresztülhúzódik, az az, hogy hogyan lehet megjobbítani egy korrupt szervezetet? Erre több kísérletet is bemutat a könyv:

• belső reformmal
• egy belső ellenzék létrehozásával (új rend / hagyományok hívei)
• kihágók megbüntetésével (Lucifer kaszás)
• a múlt kutatásával, az egész eredetének a tisztázásával

Azonban ezek egyike sem lett nyerő, mert mindig sokkal könnyebb rombolni, mint változtatni, reformálni. 

A könyv vége számomra nagyon brutális és drasztikus lett. Nem gondoltam volna, hogy csak most ismerjük meg a szigetet, az Örökkévalót, és máris elpusztítják. Eleve a főgonosz új testben való megjelenése is nagyon meghökkentő volt. Bármennyire link alak is volt az eredeti tulajdonos, mégis sajnáltam. Ráadásul nagyon jól ábrázolta az író, hogy mennyire ambivalens érzéseket váltott ki ez a módszer még Rand kaszásból is. Az ő karaktere és fejlődése nagyon érdekes volt. Talán elsikkad a többi szereplő között, pedig ő is megérne egy misét. 

Új elemként megjelennek a Kihágók, ami egyrészt egy szelep Viharszemnek, hogy a felmerülő ellenszegülőket kezelni tudja, másrészt például Texas külön fehér foltot jelentett ezáltal. Greyson alakja és neveltetése külön fontos szálat kap. A beépülő kém, a látszólag sikertelen élet, akivel a Viharszem megszakítja a kommunikációt, ami a legnagyobb büntetés ennek a srácnak, hiszen ő az egyetlen valamirevaló szülőjelölt a számára. Ez a lépés mégis szükséges, hiszen csak így tudja megmenteni kétszer is Citráék életét. Az ő szerelmi szála is érdekes, de a két főhősünkké még inkább. Az ő szerelmi kapcsolatuk csak nagyon halványan jelenik meg, és szinte csak a legvégén, de nagyon szép. 

Beszéljünk még egy kicsit magáról a Viharszemről! Nagyon jó bemutatja az író a Mesterséges Intelligencia minden előnyét és hátrányát. Nagyon szerettem, hogy minden fejezet előtt ő mutat valamit a gondolataiból, a világlátásából. 

Különösen érdekes volt a vallásokhoz és Istenhez való viszonya. Ő is ilyen magasságokba emelkedett, legalábbis látszólag. Amikor kiderült, hogy úgy programozták, hogy van, amiről ő sem tud, akkor először értetlenkedik, megsértődik, felháborodik, majd csendesen (?) bosszút esküszik. Ez a végén kissé végleges formát ölt a kihágósítással. Ez egyedül Greyson szempontjából jó valamilyen szinten. Persze mondhatnánk, hogy eddig sem tudott mindenbe beleavatkozni, hiszen a Kaszáskör ügyeibe, belső helyeibe nem látott bele, de ezt, ha nagyon akarta ki tudta játszani, és ő is belátta, hogy ez szükséges valamilyen szinten, és nemcsak az emberiség, hanem az ő javát is szolgálja.

 Zseniálisan csavarja ezzel kapcsolatban is a szálat Neal Shusterman, mert az elején azt gondolná az olvasó, mint az emberiség akkori nagy része is, hogy ő abszolút jó, gondoskodó, nem zsarnoki, egyszóval az emberek megmentője. Azonban ahogy bonyolódik a cselekmény, egyre jobban elbizonytalanodunk. Ez azonban olyan lassan következik be, hogy nem mindenkinek tűnik fel, csak a végén, a csattanónál. 

Rengeteget lehetne erről a sorozatról írni, mert izgalmas, csavaros, meghökkentő, gondolatébresztő. Kinek a pártján áll az Olvasó? Ezt is nehéz eldönteni, főleg most, hogy "elhulltanak a legjobbjaink a hosszú harc alatt"...

8. heti könyv: Egy meglepetés verseskötet

 A 8. hét egy hullámvasút volt olvasás szempontjából. Volt benne egy nagyon gyenge, 2 csillagos könyv, de a többi 5 csillagos, és kettő kiemelkedő, ami közül nehéz volt döntenem. Nézzük a jelölteket:

• Minna Lindgren: Nyomozás az Alkonypagonyban
• Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból
• Márai Sándor: A delfin visszanézett
• Schmöltz Margit: Botticelli szerelmei

Ezek közül a nyertes Márai Sándor verseskötete lett. Ez több szempontból is meglepetés. Legfőképpen azért, mert mostanában azért rendszeresen olvasok verseket, de még mindig kevés a meggyőző számomra. Márai Sándortól pedig inkább prózaköteteket szoktunk meg, én is olvastam legalább négyet közülük, amiből 3 nagyon tetszett, egyedül az Egy polgár vallomásaival nem voltam kibékülve. Különben ezt a kötetet is véletlenül fedeztem fel, hiszen egy kihíváshoz kerestem olyan olvasnivalót, amiben állat szerepel a címben, akkor akadtam erre a könyvre. Nem bánom, hogy elolvastam, gondolom ez nyilvánvaló. 

A kötet költeményei nagyon egyediek, rezeg bennük a honvágy, a töprengés, az utalások minden magyarok számára egyértelmű szövegekre. Számomra kiemelkedő volt a Sakk című versciklus, ami kicsit a görög drámákra hajazott, mert a játékos mellett sorra megszólalnak a bábuk is:

Parasztok kara

a lovag

a királynő

a futó

                                  a király

                                  a futó

                               a király

                                       a lovag

                         a király

                               a futó

                         a bástyák

                   a parasztok hada

                       játékos

Érdekes volt  "belelátni" a játék alatt a szereplők fejébe.

A másik emlékezetes mű pedig egy verses játék két felvonásban. Ennek a központi figurája 

Casanova, aki párbajozásért börtönbe került, és most szabadult. Bolzanóban húzza meg magát, ahol természetesen nem marad titokban a kiléte, és mindenki látni akarja az álarcosbálon, persze főleg a hölgyek, akik tanácsot kérnek tőle. Azonban megjelenik az az idősebb úr is, akinek a feleségért a párbaj zajlott. Igaz, hogy ő nyerte azt, de a neje azóta is Casanova után sóvárog. Kérése, hogy hitesse el vele, hogy szereti, aztán pedig hagyja el. Így talán kigyógyul belőle. 

A két fiatal beszélgetése nagyon különleges, számomra meglepő fordulatokat is tartalmazott. Casanova annyira egybenőtt már a szerepével, ami végül is a megélhetését is biztosítja, hogy már maga sem biztos benne, hogy ki is ő valójában, mit is érez igazán. A nő egyre bölcsebb lett azóta, mióta ő börtönbe került, és átlát a férfin, mégis szereti. A megbocsátás, az önismeret és a szeretet sokszínűségét olvashattam itt. 

Márai utolsó versei pedig más szempontból érdekesek, az utalások itt még gyakoribbak. Hamar elolvastam a könyve, lehet, hogy túl gyorsan is, és ízlelgetni kellett volna kicsit nyugodtabban. Éppen ezért újraolvasás gyanús. 

7. heti könyv: Egy varázslatos, elbűvölő könyv

 2024 hetedik hetében (február 12-18.) igen sok könyvet fejeztem be, és a változatos olvasás is meglátszik a különböző műfajokon. Lássuk is őket:

1. Ali Hazelwood: A szerelem képlete
2. Maja Lunde: A Nap őrzője
3. Kálvin János: Kik a boldogok? 
4. Friedrich Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról
5. Szabó Krisztina: Az ellopott kívánság
6. Nemere István: A fantasztikus nagynéni

Mindegyik tetszett, egy mégis kiragyogott közölük, mégpedig:

Tudom, hogy először a Hónővért kellett volna olvasnom, de az nem jött meg a helyi Lírába, így ebbe vágtam bele a tavaszra készülés jegyében. Egyáltalán nem bántam meg, hogy nem halogattam. A szöveg is varázslatos Maja Lundétól, 

nem lehet egyszerűen mesének titulálni, hiszen annyi tanítás, tanulság és figyelmeztetés rejlik benne a jelenre és a jövőre vonatkoztatva, hogy az hihetetlen. Mindemellett az illusztrátor, Lisa Aisato 

is kitett magáért. Nem egészen az én stílusom az a művészet, amit képvisel, de a történethez abszolút alkalmazkodott és szépen alátámasztotta a mondanivalót. Nagyon tetszett a falu és a völgy közti különbség szemléltetése a vidám, színes és a sötét, komor színek tekintetében.

Mint említettem nagyon elgondolkodtató a szöveg. Elsősorban természetesen a klímaváltozás tekintetében: Mit teszünk a Földdel? Visszafordítható-e a folyamat? Megakadályozható-e a tragikus végkifejlet? 

Azonban a családi kapcsolatok is hangsúlyosak. Megéri-e a bosszú? Főleg úgy, ha általa cserbenhagyunk olyanokat, akik számítanak ránk? A nagypapa-unoka kapcsolat pedig szívfacsaró volt. Az, hogy nem merték megölelni egymást sok évig, mert tartottak a másiktól, sajnos nagyon is életszerű. A vége pedig éppen ezért volt olyan szívet melengető. 

A baráti kapcsolat is fantasztikus volt. Mi az igazi barátság? Ha csak a jóban, a boldogságban osztozunk egymás örömén, vagy ha a nehézségekben is? Az ő kapcsolatuk kiragyogott a kötetből. 

Biztosan újraolvasós lesz! Mindenkinek ajánlom!

6. heti könyv: Egy kifogástalan gyilkosság

 Február 5. és 11 között három könyvet olvastam el. Ezek:

• Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell
• Budai Lotti: A festőművész 
• Julia Seales: Egy kifogástalan gyilkosság

Ez utóbbi lett a heti győztes, sőt, mivel csak hetekkel később írom ezt az értékelést, elárulhatom, hogy a februári hónap könyve is. 

Már maga a borító is megvett magának, erre figyeltem fel először, aztán a fülszöveg is meggyőzött, hogy ez a nekem íródott regény, és milyen igazam lett! Hiszen történelmi, romantikus és krimi, ez már nyerő felállás, ráadásul ez meg van fejelve a paródiával és a jó humorral. A paródia elsősorban a Büszkeség és balítéletet célozza meg, de olyan finoman, hogy az nem sértő, inkább tisztelgés a nagy előd előtt. Édesapám előttem olvasta, és ő nem olvasta Jane Austin művét, csak a BBC feldolgozásból látott néhány jelenetet, de még ő is azt mondta, hogy ez nagyon humoros volt, éppen ezért élvezte minden sorát. Pedig óvtam a könyvtől, mert ő nem szereti a romantikus krimit, de ebben csak igen halványan jelenik meg ez a szál, ezért nem volt gondja vele. 

A humor nagy részét főszereplőink adják. Egyik sem tökéletes, mindegyik követ el hibákat, de végül csak leleplezik a gyilkost. Drake nyomozó hivatalosan nem is az, mert az újságokban lejáratták, és bukottnak nyilvánították. Az más kérdés, hogy mint kiderült, neki volt igaza. Épp ezért mogorva, emberkerülő, aki mindent racionálisan lát, szabálykövető, néha idegesítően az. 

Másik főszereplőnk egy lassan vénkisasszonynak minősülő legidősebb lánygyermek, akinek sürgősen férjhez kellene mennie, hogy a családot megmentse az anyagi csődtől. Csakhogy ő nem igazán egy tipikus bálozó szépség. Az alábbi idézet nagyszerűen bemutatja őt, mert a könyv humorát is: 

Ő maga semmiféle kielégülést nem talált a Hölgyek kézikönyve által jóváhagyott hobbikban. Borzalmasan hímzett, semmi érzéke nem volt a zenéhez, a rajzolástól pedig egyenesen eltiltották, mert olyan ijesztőek voltak az alkotásai, hogy rendszeresen frászt hozta azokra a szerencsétlenekre, akik kénytelenek voltak egy pillantást vetni rájuk. Ezzel szemben a gyilkosokra való vadászat teljesen megbabonázta. 

14. old. 

Itt szeretnék köszönetet mondani a fordítónak, Hulse Alexandra Nikolettának, aki nagyszerű munkát végzett. 

Szóval nyomozópárosunk a gyilkosság után elkezd nyomozni. Sokszor tévednek, más következtetésre jutnak, mint kellene, hiszen minden mellékszereplőnek van valami vaj a füle mögött. Vannak ebben a vihartól elzárt udvarházban rejtett kártyaszobák, titkos folyosók, amik tovább bonyolítják a rejtélyt. 

 A megoldás (SPOILERES!)

 

 Amikor kiderül a valódi tettes kiléte, értelmet nyer a cím is. A tökéletes úriember mindig gyanús. Különben tetszett mind a két nyomozóban, hogy odafigyelnek az apró részletekre is. A padlásjelenet pedig - gondolom nem véletlenül - eszembe juttatta a Jane Eyre-t is. Az ejtőernyős fura kalap meg már annyira abszurd volt, hogy nagyon vigyorogtam rajta. A levelezés a példakép nyomozóval pedig hatalmas csattanó volt zárásul.

Összességében hatalmas olvasmányélmény volt. Hogy elolvasom-e a folytatást? Ez nem kérdés! Mikor jön már? 

5. heti könyv: Törött pohár

 Január 31 és február 4-e között két könyvet olvastam el, az egyik 

Scarlett St. Clair: A sötétség érintése

a másik pedig, ami a hét könyve lett nálam: 

Alain Mabanckou: Törött pohár  

Az írója egy kongói szerző, mivel a műve is Afrikában játszódik, nagyon hiteles a hangulata, bár furcsa. Erről persze a sztori és az írásmód is tehet. 

A történet

Az Útrakelt Hitel kocsmát a hatóságok be akarják zárni, mert érthetetlen módon zavarja a diktátort, hogy a tulajdonosa, Makacs Csiga jobb szállóigét talált ki, mint ő. Ez még hagyján, de az összes tudósa is egy hétig nem talál rá a hiteles, ütős jelmondatára. Azonban a nép meg akarja védeni a kocsmát. Makacs Csiga megbízza Törött poharat, egy lecsúszott tanárt, hogy írja meg a törzsvendégek történeteit, életútjait. Ettől kezdve megismerkedhetünk néhány emberi sorssal, végül magával a narrátorunkkal is. A sok kisiklott élet, a lecsúszott részegek sorsa nem éppen szívderítő, rengeteg tragédiával szembesülhetünk. Előre látható, hogy ebből nem lesz happy end. Mégsem ejt depresszióba a kötet. Ennek talán a narrátorunk szokatlan stílusa az oka.

Stílus

Ha azt mondanám, hogy az egész könyv egyetlen mondatból áll, nem mondanék teljesen igazat, hiszen nem nagy betűvel kezdődik a szöveg, hanem olyan, mintha éppen belecsöppennénk egy már folyó monológ kellős közepébe. Nincsenek pontok, csak vesszők. Teljesen asszociatív a narráció, de nem zavaróan vagy érthetetlenül az. Hiszen vannak azért "fejezetek", amik kis lélegzethez juttatják az olvasót, illetve a régi mesemondók ízességével és élményével is megajándékoz minket a szerző. Szóval egyáltalán nem fárasztó a szöveg olvasása, magával sodor. 

Már a szereplők "nevei" is nagyon szórakoztatóak, de találóak. A szemfüles olvasó pedig rengeteg irodalmi és popkultúrális utalást, hivatkozást fedezhet fel a szövegben. Mindez rendkívül élvezetesen megírva. Ez lesz a legmaradandóbb a könyvből. 

A szerző

 A szereplők elbeszéléseit persze fenntartással kell kezelnünk, mégis nagyon tanulságosak. Elgondolkodtató, hogy ki/ mi a legfontosabb az életünkben? Mennyi a saját felelősségünk sorsunk rosszabbra fordulása kapcsán, és mennyit hárítunk át a körülöttünk élőkre. Ugyanakkor fontos az egymásrautaltság kihangsúlyozása, a kapcsolatok fontossága, illetve a másik oldalon a magány és a elszigetelődés. 

Ugyan összességében csak 4,5 csillagot adtam a könyvre, de így sem volt vitás, hogy ez lesz a hét könyve. A hangulata lesz számomra a legmaradandóbb. Érdemes volt elolvasni, jó pillanatban talált rám. 

4. heti könyv: Karen Rose: Halj meg értem

 Január 22 és 30 között nem volt kérdéses, hogy ez a regény nyeri el a hét könyve címet, hiszen csak ezt olvastam. No de ettől függetlenül is megérdemelné a helyezést, mert a 850 oldal hosszú gigantikus romantikus krimi minden oldalát élvezet volt olvasni, egy percig sem unatkoztam rajta. Az pedig nem a könyv hibája, hogy ilyen kevés időm volt az olvasásra. 

Tavaly a sorozat egy régebbi kötetét olvastam, ami hatalmas kedvencem lett, így ránéztem a könyvtárban, hogy van-e benn valamilyen rész, és csak ez volt. Így kivettem, mert az archeológus főszereplő érdekesnek tűnt. Ez nem lett kedvenc, de az 5 csillagot teljesen megérdemli. 

Eleve a sorozatgyilkosság indítéka is nagyon bizarr és nem hétköznapi. Maga az elkövető egy több területen is tehetséges, de lelkileg eléggé eltorzult, kegyetlen pszichopata. Sok szereplőt mozgat az írónő, és nagyon jól alakítja a kapcsolatokat, senki sem szerepel feleslegesen sokat, mégis minden tiszta, hogy kinek mi az indítéka, és mi a szerepe a történetben. Az egymással való kapcsolatuk is szerethető vagy feszült, de mindenki dolgozik a megoldáson. Nem engedi el Karen Rose a kezünket, nem tévedünk el sem a helyszíneken, sem az emberek vonatkozásában. 

Kifejezetten tetszett, hogy sok tudományterületet érintettünk, hogy csak néhányat soroljak: informatika, a művészetek, a múzeum, az archeológia, az opera stb.  Már a főszereplőink is két teljesen más foglalkozást űznek: egy archeológus és egy olasz nyomozó. Nagyon szerettem az ő kapcsolatukat, ami nem indult simán, de nem hagyták annyiban. Mind a kettejüknek feldolgozandó, traumatikus múltja van, amin az őszinteség, a bizalom és a beszélgetések sokat gyógyítanak. Egymás családjának a megismerése is nagyon szívmelengető, elég ha csak kék momentumot említek: a várépítést és a kórházban éneklést. 

Maga a nyomozás menete is lendületes, szerettem a csapatmunkát, az ötleteléseket, az, hogy nem voltak büszkék, és segítségül hívtak akár más tudományterületekről is embereket. Ahogy egyre több mozzanatra derült fény, látszott, hogy ez egy igen szövevényes ügy. Ráadásul a tettes nagyon nagy átváltozóművész, akit nem ejtettek a feje tetejére, és sokszor megnehezítette a rendőrök dolgát. Ezzel pedig igazi versenyfutást rendeztek az idővel, ami fokozta az izgalmakat. 

A stílusa szuper az írónőnek, biztosan fogok még olvasni tőle. Van is egy olvasatlan könyvem még tőle itthon, csak annak nem olyan vonzóak a főhősei. De mindenképpen megpróbálkozom majd vele, mert az előítéleteimet biztosan legyőzi majd a fantasztikus írásmód. 

3. heti könyv: Platón és a kacsacsőrű emlős bemegy a bárba...

 A harmadik héten kicsit átcsúsztam a következő hét elejére, hogy meglegyen a hét könyve. Tehát a január 15-22-ig tartó időszakról beszélek. Vetélytársak :

• Hercz Júlia: Gyöngy és Rubin
• Kalas gyöngyi: Sandwich grófja és a nápolyi pizza

A nyertes mégis: Thomas Cathcart - Daniel Klein: Platón és a kacsacsőrű emlős bemegy a bárba... (Filozófia a viccek tükrében)

Amint megláttam a könyvtárunk katalógusában ezt a címet és a borítót, tudtam, hogy ezt el kell olvasnom. Természetesen édesapám rögtön lecsapott rá, de nem sokáig tartott neki az olvasás, és nagy tetszést aratott. Nemsokára én is belevetettem magamat. De hogy is állunk, 

A filozófia és én? 

Egyetemistaként kötelezően fel kellett vennünk egy filozófia kurzust, így én, hogy minél előbb túl legyek rajta, rögtön az első félévben beiktattam az órarendembe. Mondjuk jól beleválasztottam, mert az Életfilozófiák kurzus minden előzmény nélkül belecsapott a közepébe  Nietzschével, Henri Bergsonnal stb. Életem első egyetemi vizsgáján tehát megszenvedtem az olvasnivalókkal, de ötöst kaptam. Ennek ellenére nem szándékoztam több tantárgyat felvenni belőle. Csakhogy az évek során olyan érdekes témákról tartottak előadásokat a tanárok, hogy még 5-6 félévet legalább hallgattam belőlük. Lassan-lassan megszerettem őket. Sőt, kifejezetten szeretem, ha nemcsak ismeretterjesztő irodalomban, hanem regényekben is helyet kapnak. Olyat azonban még nem olvastam, ahol ezt a viccekkel kapcsolták össze.

A humor és a filozófia

Pedig nagyon jól megfértek egymás mellett. A könyv úgy épül fel, hogy a nagyobb fejezetek elején Platón könyvéhez hasonlóan két szereplő beszélget. Majd jön egy kis filozófiatörténet, magyarázva röviden a jellemzőit. Aztán néhány vicc, amit kicsit megmagyaráznak a szerzők, hogy hogyan is illik az adott a korszakhoz, eszméhez. Jó néhány oldalt becetliztem, sokszor hangosan felnevettem a vicceken. 

Következzen néhány kedvenc.

Metafizikához:

Mózes, Jézus és egy ősz szakállú öregember golfozik. Mózes elüti a labdát, csakhogy az a tavacska felé tart. Mózes erre felemeli ütőjét, kettéválasztja a vizet, és a labda biztonságban átgurul a túlpartra.

Jézus is hosszút üt a tó irányába, ám a labda nem esik bele a vízbe, csak lebeg fölötte. Jézus lazán odasétál a vízen, elüti a labdát, és az a lyuktól néhány centire megáll. 

Most az öregúr jön, elüti a labdát, az kirepül az útra, ahol egy szembejövő teherautónak ütközik, és visszapattan a pályára. Egyenesen a tó felé gurul, és egy tavirózsa levelére pottyan. Meglátja egy béka és a szájába kapja, de abban a pillanatban lecsap rá egy sas. Amint a  sas átrepül a pálya felett, a béka kiejti a labdát a szájából, és az pont belesik a lyukba. 

Mózes erre odaszól Jézusnak:

- Mondtam már, hogy utálok apáddal golfozni?!

28. old.

 

Episztemológia:

A vádlott ellen gyilkosság miatt indult eljárás. Erős bizonyítékok szólnak a bűnössége mellett, viszont nem találták meg az áldozat holttestét. Záróbeszédében a védőügyvéd egy trükkhöz folyamodik.

-  Tisztelt esküdtszék! Van egy meglepetésem az önök számára - egy perc múlva az az ember, akiről önök azt feltételezik, hogy halott, belép ebbe a tárgyalóterembe.

És az ajtó felé fordul. A döbbent esküdtek is mind odanéznek. Eltelik egy perc, nem történik semmi. Végül az ügyvéd megszólal: 

- Természetesen csak kitaláltam, hogy az áldozat be fog lépni. Ám önök mindannyian várakozással néztek az ajtó felé.  Mivel úgy vélem, ebben az ügyben alapos kételyek merültek fel az iránt, hogy gyilkosság történt volna, ragaszkodom hozzá, hogy jelentsék ki, a vádlott "nem bűnös".

Az esküdtszék visszavonul tanácskozni. De alig pár perc múlva vissza is térnek, és kimondják az ítéletet: "Bűnös."

- Hogy lehet ez?! - kiált fel az ügyvéd - Hisz nyilván voltak kétségeik. Láttam, ahogy az ajtót bámulták!

Mire az esküdtszék elnöke így válaszol: 

- Mi tényleg ezt tettük, de az ön védence nem

55-56 old. 

Maga a szöveg is humoros, erre is hozok egy példát:

A matematika filozófiájának nagy része meglehetősen szakmai jellegű és nehéz ügy. Az egyetlen dolog, amit tényleg tudnunk kell, hogy a matematika terén háromféle ember létezik: azok, akik tudnak számolni, és azok, akik nem.  

73. old.  

Végül következzen a relativitás:

Volt egyszer egy gazdag ember, aki már közel járt a halálhoz. Nagyon bántotta a dolog, mert keményen megdolgozott a pénzéért, ezért szerette volna magával vinni a mennyországba. Imádkozni kezdett, hogy megtarthasson valamennyit a vagyonából.

Az ima hallatán megjelent neki egy angyal:

-Sajnálom, de semmit sem tarthatsz meg.

A férfi könyörgőre fogta, hogy kérje meg Istent, enyhítsen a szabályokon. 

Az angyal újra megjelent a jó hírrel, hogy Isten ez egyszer kivételt tesz, egy bőröndöt magával vihet. A férfi örömében megtöltötte a legnagyobb bőröndjét aranyrudakkal, és az ágya mellé tette.

Nem sokkal később meg is hal, és megjelenik a mennyország kapujában. Szent Péter a bőrönd láttán rászól:

- Ezzel nem jöhetsz be!

De a férfi elmagyarázza, hogy van engedélye. A szent utánanéz a dolognak:

- Igazad van. Egy kézipoggyász lehet nálad, de ellenőriznem kell a tartalmát. 

Szent Péter kinyitja a bőröndöt, hogy átvizsgálja, mit talált a férfi annyira értékesnek, hogy ne hagyja hátra, majd felkiált:

- Nocsak! Utcakövek?

163. old. 

Én nagyon szeretem az ismeretterjesztő könyveket, mindig olvasok ilyet párhuzamosan az aktuális regényekkel. Manapság már annyira gördülékeny stílusban, humorosan tanítanak ezek a kötetek, hogy semmivel sem kisebb élmény ilyet a kezünkbe venni, mint egy szórakoztató irodalmat. Itt a jó példa rá. És hogy mi a címbeli vicc csattanója? Azt csak az tudja meg, aki elolvasta ezt a rövidke remekművet. 

 

 

 

 

2. hét: A Felemelkedés

 Január második hetében (8-14.) csak két könyvet olvastam, de nem bánom, mert mindkettő nagyon jó volt. Ezek:

1. Nicolas Binge: Felemelkedés

2. Sjón : Az Argó suttogása

Közülük az első nyerte azt a megtiszteltetést, hogy itt szerepeljen. 

Már maga a borító is nagyon impozáns, az keltette fel az érdeklődésemet. Aztán a fülszöveg is izgalmakat és feszültséget ígért. Ez meg is valósult, végig fenn tudta tartani a feszültséget számomra, alig vártam, hogy újra kezembe kaphassam a kötetet.

Mi is a műfaja ennek a könyvnek? Ezt nehéz meghatározni. Sci-fi, horror, kalandregény, lélektani, thriller. Igazság szerint én nagyon szeretem, amikor a műfajok keverednek, és az író jól meg tudja oldani azt, hogy ezek harmonizáljanak egymással. Szerintem itt ez sikerült. 

A borító is tartalmazza a fő szimbólumot, a hegyet. Ami csak úgy a semmiből ott termett, ráadásul minden normális hegy képzetének ellentmond. Például nincsenek mellette hegységek, a földtörténeti rétegek összekeveredtek rajta, a mikroorganizmusoknak rajta csak RNS-ük van, nem DNS-sük, ami minden földi életnek ellentmond stb. 

Izgalmas magyarázatokat találnak rá a szereplők, az egyik legfurcsább:

A szent hegy az összes vallásban előfordul. Az Olümposz, a Hara Berezaiti, a Meru-hegy. - Beszéd közben hevesen gesztikulált, és szinte sugárzott az arca. - De mi van akkor, ha ezek valóságosak? Mi van akkor, ha egyszerűen csak fizikailag hozzáférhetetlenné váltak? 

- Hová akarsz kilyukadni? - kérdeztem, miközben egy jéghideg széllökés süvített el az arcom mellett. - Azt akarod mondni, hogy az Olümposzon vagyunk? 

Thomas  megrázta a fejét, és elvigyorodott.

- Nem csupán az Olümposzon, hanem az idők kezdetétől létező összes istenség hegyén. Ha helyes az elméletem, Harold, akkor az emberiség történetének legszentebb helyén állunk.  (210 old.)

Maga a történet  (legalábbis az elején) egy Leslie L. Lawrence könyvhöz hasonlított, a hangulata mindenképpen. Hiszen adott egy kupac tudós, akik eddig legfeljebb csak hírből ismerik egymást, feladatuk, hogy kiderítsék miért/hogyan került ide ez a hegy, és felmásszanak a tetejére. Nem ismerik a megbízójukat, eltitkolnak előlük fontos információkat, egymásban sem bízhatnak stb. 

A formátum sem hétköznapi választás: levélregény, aminek ráadásul a sorrendje is bizonytalan. Eleve az idő egy központi kérdés itt, hiszen előre- hátra ugrálnak benne a szereplők, különös dolgok történnek körülöttük. 

SPOILER! SPOILER! SPOILER!

A hiperkocka mint teória és a magyarázata szerintem nagyon izgalmas, de viszonylag érthető volt. A kapuk elhelyezkedése és a használatuk, a térkép kiismerés külön érdekfeszítő. 

A lélektani része a dolgoknak is nagyon tetszett, a főhőseink múltjának a megismerése kifejezetten mélységet adott a történetnek. Néha még el is érzékenyültem. Ugyanakkor a hegy jó alkalmat adott a múlttal való szembenézésnek, a megbocsátásnak, az elengedésnek és a megbékélésnek. Ez pedig szép üzenete a regénynek. 

A mellékszereplők néha összefolytak számomra, azonban a fő karaktereknek jó volt a háttérsztorijuk, a legtöbbnek megtudtunk a múltjáról is valamit. Gideon személye számomra meglepetés volt például, bár valamit gyanítottam vele kapcsolatban. A testvérek azonban kicsit érthetetlenek maradtak, hiszen alig ismerték egymást, és nem volt bizalmuk egymás iránt sem. 

Azonban a legizgalmasabb az volt számomra, hogy mindenki megtalálhatja benne a maga magyarázatát. Hiszen ütköztetve van itt a vallásos és a tudományos világkép. A szabad akarat és az eleve elrendelés. 

A szabad akarat és az eleve elrendeltetés nem ellentétes dolgok, Harold. Egymás mellett léteznek.  (163. old.)

 

Vagy az intelligencia kérdése:

- Senki sem tudja, honnan származik az emberi értelem. Az ember kétségbeesetten vágyik a bizonyosságra, és ez arra kényszerített bennünket, hogy elfogadjuk az evolúciós folytonosság rendkívül kétes vázát.... Miért nincs átmenet?... Az emberiség intellektuális törekvései - a vallás, a tudomány, a kultúra és a történelem - egyedülállóak az egész világegyetemben. Mintha az élet egy bizonyos pontig fejlődött volna, azután az emberiség hirtelen tett egy kilencvenfokos fordulatot, és elindult egy teljesen másik irányba. Honnan származik tehát az intelligencia? (158. old.)

 

A vége (SPOILER!)

A vége nekem egy hangyányit csalódást keltő volt. Lehet, hogy azért, mert annyira fokozta a feszültséget, hogy a megoldás már nem ugrotta meg azt a szintet. Azonban igazán ügyes volt ebben is Nicholas Binge. Hogy mi van a csúcson? Nos, ez is értelmezés kérdése. Először azt hisszük, hogy ezek a lények - a leviatánok - uralják itt a terepet, akik eleve érdekesek a kollektív tudatukkal, de aztán megtudjuk, hogy ők is csak egy kísérlet eredményei. Ahogy mi is? Érdekes hobbi az, ahogyan vizsgálnak bennünket? De kiket rejt a többesszám? Földönkívülieket? A Szentháromságot? Ez a kérdés nyitott marad.

A könyv szerintem alapvetően olyan egyetemes kérdésre keresi a választ, hogy mi az életünk értelme? Erre csak egy záróidézetet hoztam ide:

- De mi értelme van? Ha minden előre eltervezett, akkor mi értelme van a cselekvésnek? ... 

- Ami meg  fog történni, az meg fog történni. Vagy már megtörtént, esetleg most történik meg. Rajtad múlik, hogy tartalommal töltsd meg. Rajtad múlik, hogy milyen szép lesz. (318 old.)

 

 

Az első hét könyve

  2024-ben elhatároztam, hogy minden héten választok a heti olvasmányok közül egy hét könyvét, és arról bővebben írok ebben a blogban. 

Január 1-7 között 3 regényt olvastam el. Ezek: 

1. Szabó Krisztina: Ezüsterdő

2. On Sai: Titkok és intrikák (Vágymágusok 3,5)

3. Julie Otsuka: Buddha a padláson

Jól kezdődött az év, mert mind a három 5 csillagos lett. A kedvenc mégis egyértelműen On Sai kötete. 

Csodálkoztam, hogy miért nem a zárókötet jelent meg, kevesebb lelkesedéssel kezdtem bele ebben a könyvbe, de aztán ez is fantasztikus élmény lett, és egyáltalán nem bánom a megszületését. 

 

Kezdjük mindjárt a szereplőkkel! Roan nekem az ikrek közül mindig is olyan semmilyen, nyámnyila fickónak tűnt. Itt aztán jobban megismerhetjük, hiszen a két főszereplő egyike lesz e kiegészítő résznek. Ahogy egyre több mélységét látjuk a személyiségének, egyre izgalmasabb lett. Ez a láthatatlan, szerény alak csak álca, hogy minél több mindent megtehessen titokban. Az álcázó képessége már a szerepcseréknél is megnyilvánult, de a pillanat hevében való döntés és átváltozás igencsak fürge észjárást és kreativitást igényelt. Sokoldalú fickó, a mágiája sem nyilvánvaló, inkább érzékeny, mégis alattomos és veszélyes. Számomra megdöbbentő volt, hogy sokszor úgy tűnt, mintha a testvére sem ismerné igazán őt. Sőt, mintha nem is akarná megismerni. Ezért sokszor magányos, máskor pedig igyekszik szeretteit, elsősorban persze Riannát kimenti a pácból. Nagyon mosolyogtam, amikor ezt olvastam:

Az égvilágon semmi nem tudja úgy feldühíteni az embert, mint a saját testvére. Roan ordítani tudott volna. (220 old.)

Érdekes volt a hamisítói képessége is, amikor a kutatómunkát végezte, és megállapította a főváros könyvtáráról, hogy 

A könyvtár könyves szekrények labirintusából állt, ahol a poros fóliánsok készítési év alapján hevertek a zsúfolt polcokon. Ez az egyik legostobább rendezési elv volt. (222.old.)

Szerettem azt is, hogy tisztában van magával, a képességeivel, mégis képes önzetlenül dönteni még akkor is, amikor  a vágyai mást parancsolnának Ez főleg a vele egyenrangúnak tűnő ellenfél/vetélytársnál, Delonnál szembetűnő. 

Ha már szóba került a másik főszereplő, térjünk is át rá. Amikor a második novellában feltűnt, nem is tudtam ki ő, abszolút nem emlékeztem rá. Aztán persze rémlett ez-az. Most már biztosan nem fogok elfelejtkezni róla. Ő az az igazán morálisan szürke karakter, aki teljesen kiszámíthatatlan, nem tudod, hogy mit tesz a következő pillanatban. Zseniálisan okos, így élte csak túl a fiatalkorát és a politikai intrikáktól hemzsegő udvart. A herceggel való kapcsolatának a kiindulását nézhettük végig, majd azt, ahogyan a fővárosban ellavírozik. A Roannal való kapcsolat és a rejtély kutatása nagyon dinamikus, fordulatos és izgalmas. Jó szórakozást jelentett, nem vitás. 

Még egy szereplőre ki kell térnem, mégpedig az apára. Eddig is nagyon csíptem, de most aztán végleg a szívem csücske lett. Az, ahogy észrevesz dolgokat, amik nem nyilvánvalóak, és legfőképpen az, ahogy reagál rájuk, egyszerűen szívet melengető. Ez mind a feleségével kapcsolatban, mint az ikreknél igaz. 

A mellékszereplőkkel való bánásmód is külön kiemelendő. Nem is gondolnád, hogy fontos lesz az illető, aztán egy csavar olyan mélységet vagy árnyalatot ad az adott személynek, mintha egész eddig nyilvánvaló lett volna az a jellemvonása, és az előtérben játszott volna. Szerintem ez is csodálatos képessége On Sainak. 

A cselekmény fantasztikus, sok fontos dolgot megtudtunk a hátországról, ami a világépítésnek nagyon jót tett, mert (még) több mélységet kapott. A függővég megdöbbentő volt, egyáltalán nem számítottam az események ilyen alakulására, és az a baj, hogy Roan sem. A Folyóünnep című rész volt a leghosszabb, ezért a legizgalmasabb, de a rövidebbek is nagy csattanóval zárultak. 

Szerettem a politikai cselszövéseket és a sakkjátszmaszerű intrikákat. A szép borító letehetetlen könyvet rejt magában. A stílus csillagos ötös, mint minden On Sai kötetnél, egyszerűen olvastatta magát. Nem hiába a kedvenc magyar írónőm ő. 

Remélem, idén olvashatjuk majd a befejező részt is, mert már nagyon izgatott vagyok!