Alamut

Vladimir Bartol sokrétű regénye megérdemli a 8 pontot.
Úgy indul, mint egy mese: három jóbarát elindul, hogy hatalmat és halhatatlanságot szerezzen. Mindegyik más utat választott: az egyik a már fennálló birodalom, a szeldzsukok legnagyobb tisztségét szerezte meg, a nagyvezéri címet, és az uralkodó helyett irányította a birodalmat: ő Nizam. A másik a tudományok, a matematika és a költészet által vált halhatatlanná: ő Omar Khajjam. A harmadik a rombolást válsztotta, ami a legkönnyebb útnak tűnik: ő Hasszán, akiről ez a könyv szól. És ez már a véres valóság, a megvalósult történelem.
Khajjamról szól a Szamarkand c. könyv, amiről már írtam a blogban néhány lappal ezelőtt. A tények nem mindig fedték egymást ezzel a művel, így nem mindig tudtam eldönteni, hogy mi is történt valójában.
Alamut irányítása, egy anarchista iszlám szekta létrehozása, híveinek fanatizálásáról szól ez a mű, és annak ellenére, hogy a 11. században játszódik, nagyon aktuális.
Van az a mondás, hogy szerelemben és haborúban minden eszköz megengedett. Valóban így van ez? Ebben a műben hangsúlyosan jelenik meg ez a probléma: becsaphatjuk saját híveinket, katonáinkat a cél érdekében? Mindent és mindenkit kihasználhatunk? A politika milyen fondorlatokon, sokszor milyen apró nüanszokon múlik!
A hatalom elérésével azonban mit kezdünk vele? Hasszán is csak kiüresedést tapasztalt, amint eléri célját azon az áron, hogy a hozzá leközelebb állókat ő maga küldi a halálba, és szinte senki nem marad a közelében, akivel megoszthatná gondolatait, hiszen hívei prófétaként, szinte félistenként tisztelik.
Mindez csak egy kis ízelítő a gazdag tartalomból. Ajánlom minden történelemszeretőnek, és azoknak is, akik csak nyitott szemmel járnak ebben a mai világban, mert hátborzongatóan aktuális ez az 1938-ban megjelent remekmű!