44. heti könyv: Egy eposzi hosszúságú regény

 44. héten (október 28- november 3.) négy könyvet olvastam, de az oldalszámok igazán impozánssá kerekedtek:

1. J. Goldenlane: Napnak fénye

2. Maya Motayne: Nocturne

3. Ewan McGregor - Charley Boorman: A hosszabb úton Afrikában

4. Mario Vargas Llosa: Háború a világ végén

Igazán nagyszerű olvasmányélmény volt mindegyik, de egy percig sem lehetett kétséges, hogy Llosa regénye lesz a hét könyve. Itt nem a jóság alapján döntöttem, hanem azt volt a meghatározó, hogy egyszerűen annyi időt töltöttem ebben a 904 oldalas könyvben, hogy teljesen ez alakította a gondolkodásomat, érzéseimet ebben a pár napban. Rengeteg gondolatot is ébresztett, amit közben jegyzetelgettem is, hogy el ne feledkezzek semmiről, így muszáj róla írnom pár sort. 

Ritkán érzem azt, hogy egy szépirodalmi mű ennyire beszippant, mint ahogy ez tette. A stílusa nekem nagyon feküdt, elámultam, hogy mennyire jó a mesélőképessége ennek az embernek. Pedig nem ez az első könyvem tőle. A Kecske ünnepe is maradandó benyomást tett rám, ehhez persze hozzájárult, hogy könyvklubon alaposan kiveséztük. Nekem A város és a kutyák annyira nem jött be, mint ahogyan rajonganak érte, de ennek valószínűleg az is az oka, hogy az ilyen Iskola a határon típusú fiús könyvek nem nekem íródnak. Még akkor sem, ha látom az értéküket és néha még könnycseppet is ejtek értük, maradandó rajongást nem keltenek.

Másodszori nekifutásom ez a könyvnek, és egy kihívás miatt olvastam most végig. Milyen jól tettem! A legfontosabb kérdés persze az, hogy miért robbant ki ez a háború? Miről is szól valójában? Hiszen amíg a Prédikátor és a hívei csak vándorolnak ide-oda Brazíliában, addig talán nem is tűnnek veszélyesnek. Sőt ahová megérkeznek, ott kitakarítják a temetőt, a templomot. "Szórakozást", változatosságot nyújtanak a sok, munkába belefásult embernek. Ráadásul elviszik magukkal a csonka-bonkákat, a falu szégyenét, azokat akik megrémítik őket, ezáltal megszabadítják a városkát egy súlyos gondtól. Nagyon érdekes az, ahogyan a Prédikátor igazán demokratikusan nem tesz különbséget senki között, mindenkit elfogad olyannak, amilyen, sőt a legjobbat hozza ki belőle. Pl.: a Natubiai Oroszlán, ez a félig állatszerű ember, akit csak kiközösítenek, mindenki, aki ránéz, csak undorodik tőle, lesz a Prédikátor jegyzője, aki mindent feljegyez, hiszen tud olvasni és írni, és nagyon okos. Vagy Apát Joao a véreskezű, kegyetlen bandita, aki szuper szervezőkészsége és taktikai látásmódja miatt a csapat tábornoka lesz, aki békeidőben is szervezi a település életét stb. 

Ahogy azonban letelepednek, elfoglalva a báró egy földdarabját és várost, templomot építenek rá, rögtön hadsereget küldenek ellenük. Megjegyzem, nem a báró kérésére, mert ő azzal járt volna a legjobban, ha hagyják őket ott békén - hiszen nem volt ezeknek a vallási fanatikusoknak semmilyen támadó szándékuk-, így a háborúval azonban mindent elvesztett, a földjeit, a javait, felégették a kúriáját, megőrült miatta a felesége stb. Természetesen a politika, a köztársaságpártiak nem nyugodhattak, és minden "ideológiájukkal, elvükkel" ellentmondva nem viseltek el egy másfajta gondolkodást. Céljaik nemességének alátámasztására még összeesküvést is alkottak, hogy a monarchisták bérencei ők, akik titokban fegyvereket szállítanak nekik, sőt még a britek szövetségesei is! Az anarchista szereplőnk is azért akar annyira eljutni Canudosba, mert annyira hasonlónak látja a céljaikat. A vallási fanatizmus és az anarchia tehát testvérek lennének a hatalom ellen? Azonban Llosa nem ad erre választ, marad a háború érthetetlensége, legfeljebb egyes véleményeket bont ki jobban, hogy érthető legyen a szituáció.

Érdekes kérdés az is, hogy hogyan tud a Prédikátor fanatizálni? Vallási fanatikusok ők egyáltalán? Vagy csak másképpen, a katolikus vallást jobban betartva akarnak élni? A félreértések elkerülése végett egyáltalán nem támogatom a fanatizmust, csak elgondolkodtam rajta, hogy mi az a határ, amitől már elvakultságról beszélünk és nem más világnézetről. Egyértelmű, hogy a Prédikátor egy nagyon karizmatikus ember, aki képes magával ragadni tömegeket, és a saját céljaira felhasználni. De mik is ezek a célok? Az ő jóléte? Nem. A vallás megtisztítása? A háború? Hiszen nem ő kezdte, nem is provokált. Az, hogy a háborúban a gyerekek, nők, öregek, fiatalok képesek meghalni érte? Meddig dönthet egy ember maga, és mettől van befolyásolva? Szerintem nem olyan fekete-fehér ő sem, mint senki sem ebben a könyvben, ami nagyszerűvé teszi ezt a szöveget. Ha pedig már fanatizmusról beszélünk, a másik oldal sem jobb, hiszen Moreira César ezredes, akit Toroknyesőnek is hívnak egy fikarcnyival sem jobb, sőt. Csakhogy ő egy szervezeten belül, a hadsereg által szentesítve követi el a vérengzéseit. Akkor az már jól van? 

Szerettem az elbeszélésmódot is. Kezdjük azzal, hogy nagyon olvasmányos. Aztán úgy épül fel, hogy a mesélés közben epizodikusan egy-egy szereplő múltjáról és személyiségéről, céljairól is megtudunk valamit. Ezek mindig látszólag random módon kerülnek szóba, valójában azonban nagyon is jól megszerkesztetten, tudatosan elhelyezett részek. Van benne valami játékosság is azáltal, hogy előreutal: mi történik majd a szereplővel. Ez egy-egy mondat, viszont vagy igaz, vagy csak pletyka, amit az egyik tábor hisz. Aztán akik nézőpontkarakterek, és azt gondoljuk, hogy főszereplők, azok egy része a könyv közepén váratlanul meghal. Az olvasó meg csak néz bambán, hogy akkor most mi van? Akik pedig állítólag meghaltak, azok nagyon is élnek, sőt megszöknek a harcok közepette. Szerintem ezzel is a háború bizonytalanságát, értelmetlen pusztítását mutatja be az író.

A háború persze maga kegyetlen és a vége felé egyre kegyetlenebb. A harctechnikák, az ellenség életének a megkeserítésére kifogyhatatlan az ötlettár. A hadsereg először nem is érti, hogy hogyan tudtak győzni a fanatikusok ekkora túlerő ellen. Második körben, már az okosabb tábornokok nem is vállalják a fővezérséget, ahogy erre (túl későn) a kapitány rájön (nem is olyan kitüntetés ezt a háborút vezetni, nem az érdemeiért kapta ezt jutalmul). A szóbeszédek keletkezése,  a legendaképzést is gyönyörűen bemutatja a könyv. Aztán a bűntudat kezelése, a megbocsátás és annak elfogadása, aztán az ismételt kételkedés is szemléletesen megjelenik bizonyos szereplőknél. Jó volt, hogy a katonák szemszögét is láttuk, az ő gyarlóságaikat, mégsem lettek ezzel főhősökké, szimpatikusokká. Azonban ezzel legalább nem lett egyoldalú a történet. 

A végén pedig szóba kerül az is, hogy mi is az árulás? Az, ha megadják magukat? Utána a katonaság mégis lemészárolja őket és meggyalázza a holttestüket? Vagy ez csak egy félreértés? Kegyetlenség volt a fehér zászló alatt vonulók megölése, vagy segítség, hogy ezt az ellenség ne tehesse meg? Ki tudja mi történt volna? Mindenesetre az, hogy a hadsereg felégette és utána porig rombolta a települést, a keselyükkel etette meg a temetetlen ellenséget inkább ez utóbbit valószínűsíti. A Prédikátor testét is az óceánba vetik, azzal a céllal, hogy ott nem találhatják meg a hívei. A báró azonban meglepetéssel fedezi fel, hogy hajók járnak oda virágkoszorúkkal. Hiába, a híveket nem lehet visszatartani a mártírjaiktól. Ráadással a "vaksi" újságírónk, akit nem győzött meg az, hogy ott élte át a háborút a fanatikusok között; is valamennyire érintve lett, mert a végén könyvet akart írni az eseményekről. Szóval mindenkit elgondolkodtatott ez az esemény, és senki nem mehetett biztosra. Mint ahogy a való életben is történik. 

Kivel azonosulhatunk? Ez nehéz kérdés. Hiszen akiket a végén megszeretünk, akikért izgulhatunk, azoknak is bőven van vaj a fülük mögött. Ezt pedig nem is rejti véka alá Vargas. Mindegyik esendő ember, aki keresi a boldogságot, az élet értelmét vagy beletörődik az értelmetlenségbe, a parancs-teljesítésbe. Egyszóval mint az eposzok, ez is a lét alap kérdéseivel foglalkozik, miközben rendkívül komplex és összetett a kép.

Szereplők

Nagyon érdekes, hogy a Prédikátort mindig csak kívülről látjuk, más szemszögén keresztül, így nem is ismerjük meg, csak bizonyos oldalait. Szerintem alapvetően nem is ő a főszereplő, inkább a belső emberei. Illetve az a hatás, amit rájuk kifejtett, és ezáltal az útváltással az életük, jellemük változása, fejlődése. 

Apát Joao: A bandavezérből lett főember, akit rémtettei miatt Sátán Joao-nak hívtak a Prédikátor előtti időkben. Nem igazán tudjuk, hogy ő hogyan hal meg, de vele ér véget a könyv, így Llosa számára is érezhetően fontos személy. Nekem nagyon szimpatikus volt a hűsége, az, hogy megtalálta magát az egyik széphistória szereplőjében, amit a Törpe mesélt neki, és ezen igazán könnyezni tudott az a kemény férfi, akit senki soha nem látott sírni. A szervezőkészsége, a kreativitása, az hogy minden apró részletre figyelt, ugyanakkor átlátta az egész képet igazán hasznos emberré tette. 

Gall: Az anarchistánk, aki a fejformából mondta el az ember jellemét, csak a magáéból nem tudott jósolni. Akinek meggyőződése volt, hogy ugyanazok a céljai, elvei mint a Prédikátornak, csak ő egy kicsit eltévelyedett, és egy beszélgetés mindenképpen harcostársokká változtatja őket. Mégsem jut el a városig, mert bűne, és bosszúállója utolérte. Az ő sors is tragikus és szomorú valahol.

Joaquim atya: Aki nincs teljesen meggyőzve, mégsem tud szabadulni a Prédikátor hatása alól. Igazából, amikor a hadsereg elfogja, az lendíti át a holtponton, és akkor válik igazán a fanatikusok hívévé. Azonban ő szerzi az élelmet, a felszerelést a körülzárt táborba élete kockáztatásával.

Vaksi újságíró: Ő nagyon érdekes személy, akivel mégsem tud igazán szimpatizálni az ember, mert gyáva és állandóan nyavalyog. Mégis paradox módon ő fogja megírni a háború történetét, pedig még akkor sem érti a hatást, amit a Prédikátor kifejt. A boldogságot is szinte ő találja meg egyedül a könyvben.

A báró: Na, ő sem egy érdektelen valaki. Kezdetben egy politikai tényező, a végén azonban már csak egy megtört ember, akit még az sem tesz elégedetté, hogy régóta elfojtott, titkolt vágyát kielégíti. Azonban mégis ő tud szinte mindenről, mert különböző emberek elbeszélgetnek vele, elmesélik a dolgaikat. Mégis kívülálló marad. A világlátása, gondolatai azonban említésre méltóak. Pl:

A politikai szerepet mások hiányosságai miatt vállalta, a többiek túlzott ostobasága, nemtörődömsége, romlottsága késztette rá, nem pedig saját elhivatottsága. Mindig bosszantotta, untatta a politika, ízetlen, nyomasztó feladatnak tartotta, úgy érezte, jobban megnyilvánul benne az emberi gyarlóság, mint bármi másban.

847. old.  

 

 Lehetne még sorolni a rengeteg érdekes szereplőt, az ő jellemfejlődésüket, de inkább olvassátok el a könyvet. Garantáltan sok beszédtémát ad! 

42. hét : Egy szeretett sorozat

A 42. hét (október 14-20.) igazán nagy dilemmát okozott. 4 könyv közül választhattam, de kettő nagyon versengett egymással.

1. Maddison Michaels: A királynő védelmében

2. Maros András: Kávéházi pillanatok

3. On Sai: A háború titka

4. Daniel Arasse: Festménytalányok

Igen, az utolsó kettő kelt birokra egymással, végül a magyar szerző győzött, de csak azért, mert az egész sorozatot vettem figyelembe itt a záró kötetnél. 

Nem lett kedvenc, de az öt csillagot simán megérdemli. Kezdjük akkor először a kifogásaimmal:

• Szinte átszáguldoztunk az eseményeken, nagyon gyorsan történt minden, nem jutott idő semmit normálisan kifejteni, nemhogy megélni! Annyi minden volt ebben a záró kötetben, amiből három könyvet is lehetett volna írni. Persze, értem én, hogy nem akarta már tovább húzni a sorozatot On Sai, de így egy kis hiányérzetem maradt.
• A vége nyitott, ami nem is lenne baj, hiszen tervez egy másik sorozatot is írni a mellékszereplőkkel a szerző, de a főszereplők végső döntését kicsit megúszósnak éreztem. Értem én, hogy fiatalok, meg világot akarnak látni, meg kipihenni a fáradalmakat, de akkor is. Ők igazán tudhatják, hogy milyen a felelősségvállalás, ezért kicsit a jellemük ellen valónak éreztem a választásukat.
• A 3,5 kötet miatt itt is jobban érdekeltek a mellékszereplők, mint Licérc és Ria, ezt pedig kicsit kínosnak éreztem.

Ezen aggályaim ellenére nagyon szerettem ezt a regényt. A stílusa, a fordulatok, a cselekményszövése és a mondanivalója, a dilemmái elsöprőnek bizonyultak. A legnagyobb erénye számomra a testvéri kapcsolatok. Elsősorban természetesen az ikreké, akik imádnivalóak együtt minden különbözőségük ellenére. Az, ahogy Roan kitárulkozik a húgának,minden félelme ellenére, az csodálatosan bátor dolog. Ria is elismerést érdemel azért, ahogy felismeri, mennyire nincs tisztába a saját öccse személyiségével, hiszen ő mindig a háttérbe húzódott. Az, hogy ennek ellenére fél szavakból, mozdulatokból is értik egymást, fantasztikus. Ilyen a testvéri szeretet, kérem szépen, és nagyon csodáltam, ahogy ezt On Sai érzékeltetni tudta. 

Azonban Lidérc és a testvéreinek a kapcsolata is megérne egy misét. Azok szeretete nem ennyire látványos, de ugyanolyan valóságos. A könyv elején látunk ebből többet, amikor még a táborban vagyunk. Apropó tábor! Szerettem az ottani dinamikákat, a tábornokokat, főleg az igézetleneket. No és persze Delont. Ez az ember kiismerhetetlen, igazi szürke eminenciás, de egyre jobban kedvelem az ő karakterét, mert ő az a kiszámíthatatlan, izgalmas figura, aki minden jelenetbe fordulatot tud vinni. Alig várom a sorozatát!

Az ellenség szempontja, az ő táboruk is nagyon izgalmas. Az, hogy a mágia nélkül mire mentek a tudományos fejlődéssel, és ezekre mennyire rá tudtak csodálkozni Riáék. A kompromisszumok miatt nyertek időt és egy kis teret a cselekvésre. Jó volt ide is bekukkantani kicsit. 

Szokás szerint nagyon élveztem a szervezkedést és a politikai intrikákat, akárhol is voltunk. Szerintem ezek nagyon üdítően hatottak, mert sohasem lehetett tudni, hogy milyen irányba megyünk tovább. A király halálával például egy olyan hatalmi űr kerekedik, amit nem láttunk jönni, amíg fel nem bukkan egy elfelejtett rokon, aki nagy izgalmat és erőt, instabilitást vitt az addigi is elég ingatag helyzetbe . A szigetről érkezettek életmódja és felfogása is nagyon különleges volt. Remélem, belőlük is többet kapunk majd a következő sorozatban. 

A polgárháború romjaiból is életet kell fakasztani. Itt is nagyon tetszettek a munkamegosztások és a megoldások. Hogyan büntessék meg a foglyokat? Hogy békítsék meg a háborgó természetet? Itt is az látszott, hogy a reformok és a változások csak fokozatosan jutnak el a köznéphez, akik csak lassan alakulnak. Az is életszerű, hogy nem mindenki kedves és segítőkész azonnal sem Riával, sem Lidérccel. 

Végül pedig a mondanivaló, ami átsüt a könyvön, nagyon kedvemre való. Itt is érezni lehet a hívő keresztyénséget. No nem annyira direktben, mit a sci-fi sorozatában, kicsit bujtatottan, de határozottan. Ezt a bátor kiállást a mai ellenséges világban nagyon díjaztam. Ezen felül pedig egy csomó dilemmát, erkölcsi kérdést dob be csak úgy menet közben a magyar írónő. Pl:

Minden ember dönthet, hogy elveket követ-e, vagy a tömeget, és ez nem az ész vagy a tanultság mennyiségén múlik, a belső iránytű mindenkiben jelen van, mind érezzük, mi a helyes és mi a helytelen. 

301. old.  

Egyszóval nem tudtam nem kedvelni ezt a várva várt regényt. 

20. hét: Egy sokszínű sorozat

 A 20. héten (máj. 13-19) négy könyvet olvastam el:

1. Sarah Winman: Csendélet

2. Jud Meyrin: A kastély réme

3. Sabrine Jeffries: A herceg hitvese

4. John Scalzi: Szellemhadtest

Ezekből ismét a sci-fi került ki győztesen. 

Öcsém már felkészített, hogy ennek a sorozatnak az az erőssége, hogy minden rész más stílusban íródott, mintha nem is ugyanaz az író írta volna. Így is lett. A Szellemhadtest már a címével is felkeltette a kíváncsiságomat, hiszen pont arról a hadsereg - egységről szól, amelyik a legtitokzatosabb, legrejtelmesebb, éppen ezért a legizgalmasabb is. Szinte teljesen más szereplőgárdát követünk figyelemmel, csak néhány átfedés van köztük. Alapvetően kevésbé humoros, mint az első rész, de ez talán a téma fajsúlyossága miatt is lehet. 

Az azonban, ami miatt annyira szeretem a sci-fiket - az, hogy elgondolkodtatnak alapvető, erkölcsi dilemmákon- itt is abszolút megvalósul, méghozzá talán kicsit hangsúlyosabban is, mint a Vének háborújában. Néhány példa:

• Mi számít árulásnak? Mi vesz rá valakit erre? Mi az a határvonal, amin átlépve az árulás?
• Az agyáttöltéssel egy másik ember vagy, vagy a gondolkodás determinál? Két ember vagy egyszerre?
• A humor mint a szellemhadtestben kivesző valami. Mi a humor? Kivehető-e az emberekből mint szükségtelen valami?
• Mi van, ha az ellenségnek kell dolgoznod? Megbízhatnak-e benned? Neked milyen választási lehetőségeid vannak ennek kapcsán? 
• Ki-mi áll a háború hátterében? Milyen céllal? Hogyan tudja ezt elfedni mások manipulálásával? 
• Hogyan csapható be az ellenfél? Technikai átverések
• Miért ad egy fejlett nép korszerű technológiát egy totál fejletlennek? Ez utóbbi mit tud ezzel kezdeni? Nem a saját halálos ítéletét írja ezzel alá?
• Mi a helyes döntés, amikor látszólag nincs helyes döntés?
• Mi múlik a döntéseinken? 

A vége pedig most is olyan csavarral zárul, ami miatt kíváncsian veszem majd kezembe a következő részt. Valamit tud ez az ember!

27. hét könyve: Az idei kedvenc kortárs könyv

 27-i héten (07.01- 07.07) hat kötetet olvastam:

1. Kántor Kata: NyomoZOOk

2. Claire Keegan: Ilyen apróságok

3. Narine Abgarjan: Élni tovább

4. Abdulrazak Gurnah: Utóéletek

5. Sándor Iván: Tiltott terület

6. J.D.Robb: Halálos magány

Ezekből a remek könyvekből is kiemelkedett számomra Sándor Iván műve, a Tiltott terület. 

Már tavaly is kedvenceltem a szerző Szakadékjátszma című regényét, mert nagyon megérintett. Az idei Merítés lista is nagyon erős, de számomra ez a könyv toronymagasan első eddig. Persze hátra van még 4 olvasás, de kétlem, hogy valami ezt az élményt lekörözi. Ráadásul, aki képes elérni, hogy egymás után két évben is ilyen katartikus érzéseket okozzon, ilyen felejthetetlen gondolatokat, műveket alkosson, az megérdemli a szavazatomat. Szóval eddig biztos befutó számomra.

A Tiltott területben is a fő téma a hatalom, annak természete, megnyilvánulási folyamata. Ez 3 emberen keresztül történik.

A szakdolgozó

Talán az ő szemszögében vagyunk a legtöbbet, bár ő a legkevésbé érdekes. Azt kutatja, hogy mi a története a Panziónak, ahol megszállnak ideiglenesen nézőpontkaraktereink. Naivan szembesül azzal, hogy nem mindent lehet kutatni ebben a "szabad országban". Nagyon érdekes az, hogy hogyan ütközik akadályokba. A legemlékezetesebb jelenet a Földhivatalban zajlott számomra. A különböző osztályokra küldözgetés, a segítőkész alkalmi kisegítő hirtelen elbocsátása sokatmondó. Persze a hallgatás is egy válasz, ahogy a tanárával megállapítják. Érdekes, hogy onnan is, ahonnan nem várja jön nyomás arról, hogy mit írjon, hogyan írja azt.

Persze innen tudunk meg a település, a ház, a család múltjáról a legtöbbet. A zsidóüldözés, kiközösítés, a deportálás motívuma már unalomig ismerős lehetne, de Sándor Iván ezt is közel hozza az olvasóhoz a nyilas epizóddal.

Tananyagból ismertem a városom múltját, de a Tófalván töltött napokban ismereteket szereztem arról, más a tananyag, és más az élet. Más, amit felkutatunk, és más, amit megtapasztalunk

128. old.  

A haditudósító

Talán az ő szemszöge a legkurtább. Akaratlanul is Jászberényi Sándor műve jutott róla eszembe, aki szintén rövid listás idén. A diktatúra, a hatalom közvetlen, személyes tapasztalatának a követe ő. Az elmélkedés arról, hogy miért is van a háború, számomra különös képzettársításokat okozott:

Mi váltja ki a háborúkat? Mi készteti az embereket, hogy házakat gyújtsanak fel, halomra öljenek hozzájuk hasonló embereket? Milyen erő készteti őket, hogy így cselekedjenek? Ha az emberi cselekedeteket csupán az elvont gondolatok határozzák meg, akkor arra következtetnének, hogy a hatalom pusztán egy szó. De mit mond a tapasztalat? Azt, hogy nem pusztán egy szó, hanem létező valóság, és a tömegek beleegyezésével működik.

 102 old. 

 

A művészettörténész

Kétségkívül a legérdekesebb nézőpont, az idős, bölcs művészettörténész, aki a festményeken keresztül láttat igazságokat, hiszen szerinte a szavak már nem fejezik ki elég jól azt, ami a valóság, amit meg kellene értenünk. Ezek az elemzések, a Bibliai, irodalmi utalások nagy áthallásokat okozhatnak. Pl amikor Bruegel Bábel tornya című festményéről meditál:

korábban nem figyeltem fel arra, hogy a képen az Építmény szintjei nem egyenesek. Ferdék. Legfelül dolgoznak az építőmunkások, de alul az alapok inognak, téglák is hullanak, minden bizonytalan, instabil, miközben az összegyűltek öntelten figyelik az ég felé törő Torony építőit odafent 

a ferde szintekről hullanak a téglák

pereg a törmelékek

néhány tégla már maga alá temet egy bámészkodót

alap hiányában minden gyanútlanul nézelődök szeme láttára rájuk omlani

a kiáltozások nyelve annyiféle, ahányan odalent vannak 

69-70. old.  

 A legjobban azonban Habsburg Miksa és udvari festőjének, Dürer kapcsolatának az elemzése tetszett. Nevezetesen, hogy egy olyan művész, aki a megbízójától függ, hogyan mondhatja el véleményét a hatalomról, annak deformáló hatásáról? 

a válasz Miksa császár egyik portréja

Dürer, miközben kiszolgálta, le is leplezte

a portrén, ha jobban szemügyre vesszük, felfedezhetjük, 

hogy a két szem nem egyforma 

a jobb szem természetes, pillantása magabiztos...

uralkodói...

a bal oldaliba bekúsznak a szem körüli ráncok, átfutnak

a pupillán, a mélyére hatolnak

ravaszság, kérlelhetetlenség sugárzik az arcról

a hatalmasok tekintete, amit fokoz a kissé nyitott

száj, az ajkak szabálytalan vonala mögött a harapásra

kész fogsor... üzenet, így megy ez a Földön

74-75. old.

 

Szót kell ejtenem a stílusról is, mert nem olyan egyszerű beleszokni a szövegbe. Az egybefolyó gondolatfolyamot ritkán szakítják meg írásjelek. Sokszor egyik szereplő fejéből átugrunk a másikéba. Azonban teljesen más hangon szólalnak meg, így szerintem ez inkább játékossá és moderné teszi a könyvet, nem pedig érthetetlenné. Rengeteg utalással, irodalmi átkötéssel találkozhatunk, amit mindig örömmel fedezek fel könyvekben. Sok-sok érzelmet, emléket, gondolatot indított el bennem a szöveg, és eltűnődtem, hogy kinek mi is a Tiltott terület? Mik a mi és mi a hatalom határai?

Bámulatos remekmű alig 150 oldalon.

22. hét: Belekezdtem a próza rövid listájába...

 A 22. héten (május 27.-június 2) 10 könyvet olvastam el, belekezdtem a Merítés rövid listáinak többségébe. A prózánál az első kóstolás mindjárt a hét könyvévé repítette a választott kötetet. A könyvek:

1. Marjane Satrapi: Persepolis 1. Gyerekkorom Iránban
2. Marjane Satrapi: Persepolis 2. A visszatérés
3. Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
4. Sjón: A macskaróka
5. Jennifer Lynn Barnes: Az örökség kulcsa
6. Mrena Julianna: Harusnya, a fél pár zokni
7. Geronimo Stilton: Szőrmeresztő Vidámpark
8. Mechler Anna: Gerti és a varázsgömböcskék
9. Szabó Borbála: Kalandok a Ló csoportban
10. Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol

Ez utóbbi lett a hét könyve. 

Első kérésem az volt, hogy ez valójában egy novellafüzér vagy egy regény? Én az első felé hajlok, hiszen minden fejezetet tekinthetünk egy lezárt egységnek, a közte lévő átvezető szöveg alkotja tulajdonképpen a regényt. A kezdő képben a pszichiátrián vagyunk, ahol főleg poszttraumás stresszben szenvedőknek próbálnak segíteni. A könyv kihangsúlyozza, hogy ebből nem igazán lehet felgyógyulni, megküzdési stratégiákat tanítanak a betegeknek, ez a legnagyobb segítség, amit adhatnak. 

A fejezetekben más-más emberek történetét kapjuk meg, először az ott lakó betegekét, majd a narrátorhoz közel állókat. Mindenki más szituációból jött, és más-más a megküzdési stratégiájuk is, ahogy a cím is mondja. Nem minden háborús helyzet Ukrajnához kötődik - bár a zömük igen- , hanem Egyiptomba is elkalandozunk, és azok sem kevésbé gyomros sztorik. 

A narrátor kissé távolságtartó stílusa segíti ezeknek a durva történeteknek a megemésztését. Ugyanakkor garantálja, hogy sokáig velünk maradjanak és dolgozzanak bennünk ezek az emlékek, amikre általában nem is gondolunk.

Abban a korban élünk, amikor olyan emberek döntik el, hogy alkalmas vagy egy munkára, akik azt az életben nem végeznék el. Nem arra kíváncsiak, hogyan funkcionálsz a háborúban, hanem arra, hogyan viselkedsz, amikor otthon vagy.

238-239 old.  

Nyomasztó ez a háborús téma, főleg, hogy még most is tart, de a könyv nagyon jól van megírva. Kompakt a szöveg, abszolút nem volt hiányérzetem.

Örülök, hogy ilyen jó volt a kezdet a prózáknál, szerettem olvasni.

17. hét: Egy komfortzónán kívüli zsáner, amivel még próbálkozni fogok

 A 17. héten (április 22-28.) csak három könyvet olvastam el, bár mind a három tetszett:

1. John Scalzi: Vének háborúja

2. Elle Cosimano: Finlay Donovan ölni tudna

3. Julie Klassen : A klastrom árnyai

Ezek közül az első nyerte el a hét könyve helyezést, ami azért meglepő, mert soha nem gondoltam volna, hogy nekem egy katonai sc-fi tetszene. Azonban ez a könyv olyan jó humorral rendelkezett, hogy megetette velem az egész zsánert. Különben a szokásos sztori miatt tekintettem ki a komfortzónámon kívülre: egy kihívás miatt kell két katonai sci-fit olvasnom, ez a sorozat pedig kéznél volt, hiszen édesapámnak kb. 10 évvel ezelőtt megvettem az egész sorozatot, és viszonylag rövidek a részek (pontosítva: egy sci-fihez képest ultrarövidek). Különben azt vettem észre, hogy nehezebben állok neki egy sci-finek, de aztán mégis szinte kivétel nélkül maradandó olvasmányélményekként maradnak meg az emlékezetemben, sokuk egyből a kedvencek polcán landol. 

Maga a cím is nagyon figyelemfelkeltő, illetve az alap kiindulási helyzete a regénynek. 75 évesen dönthetsz úgy, hogy elhagyod a Földet, de cserébe egy jobb minőségű testben élsz majd tovább. Nagyon érdekes, hogy ennyit tudnak csak a Földön a dologról, és ez alapján kell ilyen fontos döntést hozni. Ahogy a főhősünk John útját követjük, mi is úgy tudunk meg egyre több mindent a hogyanról.

Az agyáttöltés egy fiatal, katonatestbe nagy változás, de állítólag ilyen egy jó katona: van már élettapasztalata, és sokkal több mindenre képes egy ilyen fiatal testben, mint az ifjúság, aki még nem elég bölcs ehhez. Ez egy nagyon izgalmas szituáció, amin érdemes elgondolkozni, mert sok erkölcsi dilemmát is felvet. Azonban a narrátor humora miatt végig szórakoztatva olvashatjuk végig ezeket a súlyos dilemmákat, döntéseket. 

A kiképzés során és utána a bevetésekben is sok szereplővel ismerkedünk meg, de aztán nem kell velük túlságosan sokáig terhelni az agyunkat, mert az író kíméletlenül kinyír mindenkit függetlenül attól, hogy mi főszereplőnek hisszük-e vagy nem. Szó szerint hullanak itt a hullák. Ráadásul, amikor éles bevetésekbe veszünk részt, akkor rengeteg más néppel is találkozunk, akik természetesen mind az ellenségeink. Nehezen jegyeztem meg, hogy melyik fajra mi a jellemző, mert olyan gyorsan pörögtek az események, hogy csak kapkodtam a fejemet, és a jellemzésükkel nem foglalkozott annyit Scalzi. 

Nagyon érdekes kérdéseket vetett fel az AgyGép is: mi a magánélet és a közösségi lét határa. Tény, hogy nagyobb hatékonysággal harcolnak, ha mindenki lát a másik szemével is, de ezzel tulajdonképpen elgépiesednek ők maguk is. Ráadásul a kreativitás, az egyéniség is sokkal inkább háttérbe szorul. Meg első látásra jó, hogy minden információt készen és gyorsan megkapsz, de ez az ellenőrzésre és az agymosásra is nagyon nagy esélyt biztosít.

Külön kiemelkedő az a rész, amikor Jane-el találkozik a főhős, aki egy szellemhadtest (egy különleges alakulat) tagja, de ő a meghalt felesége feljavított testét kapta meg, de az agyát ugye nem. Ez mind a kettőjükben különös érzéseket kelt. Nagyon szerettem az ő dinamikájukat is. Ezáltal pedig kicsit belekukkanthattunk ebbe a különleges hadtestnek az életébe is. 

Szerettem a különböző szereplőket, mindegyik egy külön egyéniség volt, és az interakciójukat is. Még ha rövid időt szabott is ezekre az író, nagyon erőteljes benyomásokat kaptunk általuk. Igazi hullámvasút ebből a szempontból is a könyv, hiszen ebben az alig 250 oldalban meghatódunk, nevetünk, szörnyülködünk, elgondolkodunk stb. 

Végül a technológiai lopások témakörét is megemlítem. Nagyon érzékletesen le van festve, hogy az nem fejlődés, ha egy fejlettebb technológiai vívmányt lopunk el más fajoktól, és onnan kezdve azt fogjuk használni. Ezt Scalzi is csalásnak aposztrofálja. Mert attól még, hogy használjuk, nem értjük a működését. Nem inkább hanyatlás ez? 

Manilakötél

Veijo Meri finn író kisregénye 6,5 pontos.
A kerettörténet szerint a főhős talál a háborúban egy kötelet, amit haza akar vinni, ezért magára tekeri, hogy ne kobozzák el. A vonaton azonban majdnem meghal miatta. Történetek tarkítják a regényt, amik a háborúról szólnak anekdotaszerűen. A történetmesélés érdekes ebben a könyvben.