A dombok halvány képe

 Kazuo Ishiguro ezen első regénye nálam 8 pontot ér. Már olvastam a friss irodalmi Nobel-díjastól a Ne engedj el... és A főkomornyik szabadságát. Mindig hiányérzet maradt a könyvei olvasatán bennem. Nagyon jó témafelvetései vannak, de valahogy nem vesézte ki teljesen a témát. Ez a könyv helyrebillentette a hitemet a japán szerzőben. 

Nagy meglepetéssel olvastam az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz c. könyvben, hogy Ishiguro Nagaszakiban született, és 5 éves korában került Angliában. Szóval ha kicsit rejtve bár, de önéletrajzi elemek is vannak a regényben. 

Az emlékek

A könyv két idősíkban játszódik: Nagaszakiban, a katasztrófa utáni években, és Angliában napjainkban. A múlt az emlékekben jelenik meg, és erre utal a cím is: Mire emlékszünk a múltból és mi halványul el? Az egyik legboldogabb emlék ezekhez a kikötői dombokhoz fűződik. Magáról az atombomba támadásról nincs szó a műben, viszont a romba dőlt város újjáépítéséről, a hangulatról annál inkább. Még a megszállás idején járunk, és nagyon érdekes, hogy milyen a japánok és az amerikaiak viszonya. Valakik úgy reagáltak, hogy az amerikai álomba menekültek, a barátnő egy amerikai fiúval készült elmenekülni. Az oktatásba is a japán hagyományok megtartása csapott össze az amerikai modellel: mindent vessünk el, ami eddig volt, honosítsuk meg a hódító kultúráját. 

Nagaszaki a kikötői dombokkal 

A stílus

A legjobban a stílus rabolta el a szívemet. Annyira egyszerűnek tűnik, semmi cifraság, mégis ezáltal lesz nagyon hatásos. A mondanivaló pedig teljesen kidomborodik belőle. A fordítás teljesen visszaadja ezt a hangulatot.

Téma

A két központi téma a történelmi háttér ellenére az anyaság és a barátság. Kezdjük az elsővel:

A múltban a narrátor éppen első gyermekét várta, aki a másik idősíkon öngyilkos lett, és azt (is) próbálják feldolgozni a második lányával, aki az anyjánál tölt 5 napot. A barátnője pedig egyedül él kiskamasz lányával, akivel nem igazán tud bánni, sőt nem is értik meg egymást. Mivel azonban az anya van hatalmi pozícióban, azért az ő akarata érvényesül. Nagyon furcsa az ő személyiségük, kicsit (vagy nagyon) taszító. A narrátor sem érti őket. Az évek során azonban szerintem kezdi sejteni azt, hogy mennyire nehéz ez a szerep, és mennyire idegen lehet valakinek a saját gyermeke. 

A családi viszonyok is érdekesek: A narrátor első férjét például kevésbé szerette, kevésbé voltak egy hullámhosszon, mint az apósával.Persze tudni kell, hogy ez nem egy szájbarágós könyv, sok minden csak sejtetve van, mégis az ő kapcsolatuk gyönyörű. Megvan köztük a harmónia, a humor és a megértés is. 

Ecuko kétszer ment férjhez. Az első férjéről tudunk meg többet, aki japán. Hogy miért hagyta el őt, az nem derül ki. A másodikról, az angolról csak az derült ki, hogy újságíró, mindenben az első férjet hibáztatja és nem jön ki a mostohalányával. Érdekes ez a két kultúrában élés, az alkalmazkodás. Különben a narrátor egy nagyon szerethető személyiség, mert mindenhez alkalmazkodik, de nem nyögvenyelősen, hanem könnyedén, elnéző szeretettel a környezete felé. 

A másik központi motívum a barátság. Ezzel a könyvvel párhuzamosan olvasom Cabré: Az én vétkem c. remekművét, ahol szintén ez az egyik fő motívum. Ott is felmerült bennem, ami itt is, hogy milyen is a jó barát? Aki mindent kíméletlenül kimond, a bírálatot is? Aki tapintatos? Aki hagyja, hogy a másik járja a saját útját, még ha az illető a vesztébe rohan is? Aki mindig mellénk áll, akármilyen passzban vagyunk is? 

 Összességében különleges és maradandó olvasmányélménnyel lettem gazdagabb. Jó, hogy adtam még egy esélyt az írónak.