43. heti könyv: Egy kis székely hangulat

 43. héten (október 21-27.) 4 könyvet olvastam el:

1. Beh Mariann: Halmesék

2. Visky András: Kitelepítés

3. Baráth Katalin: Detektív kacér kalapban

4. Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban

Kiütéssel győzött Molnár Vilmos könyve. Az egyik hónapban a Merítésben az ő könyvei kerültek sorba, ez irányította újra rá a figyelmemet az íróra. Ugyanis már olvastam tőle, és az is nagyon különös hangulatú volt, tele játékossággal és székely mesélőkedvvel, csakhogy szinte megfeledkeztem az írójáról. A cikk hatására azonban több kötete is felkerült a kívánságlistámra, és ezt meg is találtam a Tudásközpont, így ízibe ki is kölcsönöztem. 

Most is a szuper elbeszélésmód és a stílus ragadott magával. Annyira ízes ez a székely módi és furfangos ez az észjárás, hogy üdítő élmény volt ezt a kötetet olvasgatni. Szinte mindegyik novella tetszett. Valahol volt csattanó, néha inkább a csavarok domináltak, mégis kár lett volna kihagyni ezt a gyöngyszemet az olvasásim közül. 

Nézzük kicsit részletesebben, hogy mi is fogott meg bennük:

Bereczki Paula esete a marslakókkal: annyira groteszk és abszurd már az indítás is, hogy az ember nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. Az önzés és a vezetettség/befolyásolás párbajozott itt egymással. Nem biztos, hogy nyertünk a győztessel.

Béla kézre kerítése: Az ikrek mint probléma-forrás. De a rendőrségnek mindig van egy ütős kérdése a végén.

Félig titkos történet: Itt az elbeszélésmód és a szereplők nevének a helyettesítése bontja meg a normalitást.

Az ördög megint Csíkban: A székely mesék analógiájára íródott történet.

Történet Bolond Lináról és a Vörös Hadseregről...: Talán ez lesz a legemlékezetesebb darab a kötetből. Eleve a nagymamáról szóló történetek kiemelkednek a könyvből. Azonban itt a vekker és a vele való kalamajka, az abból való kilábalás nagyon vicces volt. Ugyanakkor sikerült a  feszültségfokozás is mesteri módon.

Öregapám csütörtökje: Hova tűnt a csütörtök? - hökkenhetünk itt meg.

Hagyma, avagy amikor nagyanyám...: Ez is nagy kedvenc. Mennyi mindenre jó a hagyma! Még a történelmi igazságtalanságok kikalapálására is!

Nagyanyám hokedlije: Kisgyerekként a világ. Számomra ez nosztalgikus volt.

A falvédőn: A bölcs mondások és az asztalnál való hallgatás szembeállítása.

Mese a szerencséről: Kinek mit jelent és mit tud vele kezdeni?

Mese az alvóbajnokról: Furcsa királyság és mese, de találva éreztem magam a lustaság tekintetében.

Mese a varas békáról: A Békakirály másképp, és a boldogan éltek utáni rész. Mit gondolt magában a béka? Boldog-e, hogy teljesült a kívánsága? Hogyan oldotta meg kicsit erőszakosan a helyzetet az após?

Mese a koalamackóról: Az énközpontúság kiirthatatlansága. A gondolatolvasás haszna annyi amennyit kezdünk vele? 

44. heti könyv: Egy eposzi hosszúságú regény

 44. héten (október 28- november 3.) négy könyvet olvastam, de az oldalszámok igazán impozánssá kerekedtek:

1. J. Goldenlane: Napnak fénye

2. Maya Motayne: Nocturne

3. Ewan McGregor - Charley Boorman: A hosszabb úton Afrikában

4. Mario Vargas Llosa: Háború a világ végén

Igazán nagyszerű olvasmányélmény volt mindegyik, de egy percig sem lehetett kétséges, hogy Llosa regénye lesz a hét könyve. Itt nem a jóság alapján döntöttem, hanem azt volt a meghatározó, hogy egyszerűen annyi időt töltöttem ebben a 904 oldalas könyvben, hogy teljesen ez alakította a gondolkodásomat, érzéseimet ebben a pár napban. Rengeteg gondolatot is ébresztett, amit közben jegyzetelgettem is, hogy el ne feledkezzek semmiről, így muszáj róla írnom pár sort. 

Ritkán érzem azt, hogy egy szépirodalmi mű ennyire beszippant, mint ahogy ez tette. A stílusa nekem nagyon feküdt, elámultam, hogy mennyire jó a mesélőképessége ennek az embernek. Pedig nem ez az első könyvem tőle. A Kecske ünnepe is maradandó benyomást tett rám, ehhez persze hozzájárult, hogy könyvklubon alaposan kiveséztük. Nekem A város és a kutyák annyira nem jött be, mint ahogyan rajonganak érte, de ennek valószínűleg az is az oka, hogy az ilyen Iskola a határon típusú fiús könyvek nem nekem íródnak. Még akkor sem, ha látom az értéküket és néha még könnycseppet is ejtek értük, maradandó rajongást nem keltenek.

Másodszori nekifutásom ez a könyvnek, és egy kihívás miatt olvastam most végig. Milyen jól tettem! A legfontosabb kérdés persze az, hogy miért robbant ki ez a háború? Miről is szól valójában? Hiszen amíg a Prédikátor és a hívei csak vándorolnak ide-oda Brazíliában, addig talán nem is tűnnek veszélyesnek. Sőt ahová megérkeznek, ott kitakarítják a temetőt, a templomot. "Szórakozást", változatosságot nyújtanak a sok, munkába belefásult embernek. Ráadásul elviszik magukkal a csonka-bonkákat, a falu szégyenét, azokat akik megrémítik őket, ezáltal megszabadítják a városkát egy súlyos gondtól. Nagyon érdekes az, ahogyan a Prédikátor igazán demokratikusan nem tesz különbséget senki között, mindenkit elfogad olyannak, amilyen, sőt a legjobbat hozza ki belőle. Pl.: a Natubiai Oroszlán, ez a félig állatszerű ember, akit csak kiközösítenek, mindenki, aki ránéz, csak undorodik tőle, lesz a Prédikátor jegyzője, aki mindent feljegyez, hiszen tud olvasni és írni, és nagyon okos. Vagy Apát Joao a véreskezű, kegyetlen bandita, aki szuper szervezőkészsége és taktikai látásmódja miatt a csapat tábornoka lesz, aki békeidőben is szervezi a település életét stb. 

Ahogy azonban letelepednek, elfoglalva a báró egy földdarabját és várost, templomot építenek rá, rögtön hadsereget küldenek ellenük. Megjegyzem, nem a báró kérésére, mert ő azzal járt volna a legjobban, ha hagyják őket ott békén - hiszen nem volt ezeknek a vallási fanatikusoknak semmilyen támadó szándékuk-, így a háborúval azonban mindent elvesztett, a földjeit, a javait, felégették a kúriáját, megőrült miatta a felesége stb. Természetesen a politika, a köztársaságpártiak nem nyugodhattak, és minden "ideológiájukkal, elvükkel" ellentmondva nem viseltek el egy másfajta gondolkodást. Céljaik nemességének alátámasztására még összeesküvést is alkottak, hogy a monarchisták bérencei ők, akik titokban fegyvereket szállítanak nekik, sőt még a britek szövetségesei is! Az anarchista szereplőnk is azért akar annyira eljutni Canudosba, mert annyira hasonlónak látja a céljaikat. A vallási fanatizmus és az anarchia tehát testvérek lennének a hatalom ellen? Azonban Llosa nem ad erre választ, marad a háború érthetetlensége, legfeljebb egyes véleményeket bont ki jobban, hogy érthető legyen a szituáció.

Érdekes kérdés az is, hogy hogyan tud a Prédikátor fanatizálni? Vallási fanatikusok ők egyáltalán? Vagy csak másképpen, a katolikus vallást jobban betartva akarnak élni? A félreértések elkerülése végett egyáltalán nem támogatom a fanatizmust, csak elgondolkodtam rajta, hogy mi az a határ, amitől már elvakultságról beszélünk és nem más világnézetről. Egyértelmű, hogy a Prédikátor egy nagyon karizmatikus ember, aki képes magával ragadni tömegeket, és a saját céljaira felhasználni. De mik is ezek a célok? Az ő jóléte? Nem. A vallás megtisztítása? A háború? Hiszen nem ő kezdte, nem is provokált. Az, hogy a háborúban a gyerekek, nők, öregek, fiatalok képesek meghalni érte? Meddig dönthet egy ember maga, és mettől van befolyásolva? Szerintem nem olyan fekete-fehér ő sem, mint senki sem ebben a könyvben, ami nagyszerűvé teszi ezt a szöveget. Ha pedig már fanatizmusról beszélünk, a másik oldal sem jobb, hiszen Moreira César ezredes, akit Toroknyesőnek is hívnak egy fikarcnyival sem jobb, sőt. Csakhogy ő egy szervezeten belül, a hadsereg által szentesítve követi el a vérengzéseit. Akkor az már jól van? 

Szerettem az elbeszélésmódot is. Kezdjük azzal, hogy nagyon olvasmányos. Aztán úgy épül fel, hogy a mesélés közben epizodikusan egy-egy szereplő múltjáról és személyiségéről, céljairól is megtudunk valamit. Ezek mindig látszólag random módon kerülnek szóba, valójában azonban nagyon is jól megszerkesztetten, tudatosan elhelyezett részek. Van benne valami játékosság is azáltal, hogy előreutal: mi történik majd a szereplővel. Ez egy-egy mondat, viszont vagy igaz, vagy csak pletyka, amit az egyik tábor hisz. Aztán akik nézőpontkarakterek, és azt gondoljuk, hogy főszereplők, azok egy része a könyv közepén váratlanul meghal. Az olvasó meg csak néz bambán, hogy akkor most mi van? Akik pedig állítólag meghaltak, azok nagyon is élnek, sőt megszöknek a harcok közepette. Szerintem ezzel is a háború bizonytalanságát, értelmetlen pusztítását mutatja be az író.

A háború persze maga kegyetlen és a vége felé egyre kegyetlenebb. A harctechnikák, az ellenség életének a megkeserítésére kifogyhatatlan az ötlettár. A hadsereg először nem is érti, hogy hogyan tudtak győzni a fanatikusok ekkora túlerő ellen. Második körben, már az okosabb tábornokok nem is vállalják a fővezérséget, ahogy erre (túl későn) a kapitány rájön (nem is olyan kitüntetés ezt a háborút vezetni, nem az érdemeiért kapta ezt jutalmul). A szóbeszédek keletkezése,  a legendaképzést is gyönyörűen bemutatja a könyv. Aztán a bűntudat kezelése, a megbocsátás és annak elfogadása, aztán az ismételt kételkedés is szemléletesen megjelenik bizonyos szereplőknél. Jó volt, hogy a katonák szemszögét is láttuk, az ő gyarlóságaikat, mégsem lettek ezzel főhősökké, szimpatikusokká. Azonban ezzel legalább nem lett egyoldalú a történet. 

A végén pedig szóba kerül az is, hogy mi is az árulás? Az, ha megadják magukat? Utána a katonaság mégis lemészárolja őket és meggyalázza a holttestüket? Vagy ez csak egy félreértés? Kegyetlenség volt a fehér zászló alatt vonulók megölése, vagy segítség, hogy ezt az ellenség ne tehesse meg? Ki tudja mi történt volna? Mindenesetre az, hogy a hadsereg felégette és utána porig rombolta a települést, a keselyükkel etette meg a temetetlen ellenséget inkább ez utóbbit valószínűsíti. A Prédikátor testét is az óceánba vetik, azzal a céllal, hogy ott nem találhatják meg a hívei. A báró azonban meglepetéssel fedezi fel, hogy hajók járnak oda virágkoszorúkkal. Hiába, a híveket nem lehet visszatartani a mártírjaiktól. Ráadással a "vaksi" újságírónk, akit nem győzött meg az, hogy ott élte át a háborút a fanatikusok között; is valamennyire érintve lett, mert a végén könyvet akart írni az eseményekről. Szóval mindenkit elgondolkodtatott ez az esemény, és senki nem mehetett biztosra. Mint ahogy a való életben is történik. 

Kivel azonosulhatunk? Ez nehéz kérdés. Hiszen akiket a végén megszeretünk, akikért izgulhatunk, azoknak is bőven van vaj a fülük mögött. Ezt pedig nem is rejti véka alá Vargas. Mindegyik esendő ember, aki keresi a boldogságot, az élet értelmét vagy beletörődik az értelmetlenségbe, a parancs-teljesítésbe. Egyszóval mint az eposzok, ez is a lét alap kérdéseivel foglalkozik, miközben rendkívül komplex és összetett a kép.

Szereplők

Nagyon érdekes, hogy a Prédikátort mindig csak kívülről látjuk, más szemszögén keresztül, így nem is ismerjük meg, csak bizonyos oldalait. Szerintem alapvetően nem is ő a főszereplő, inkább a belső emberei. Illetve az a hatás, amit rájuk kifejtett, és ezáltal az útváltással az életük, jellemük változása, fejlődése. 

Apát Joao: A bandavezérből lett főember, akit rémtettei miatt Sátán Joao-nak hívtak a Prédikátor előtti időkben. Nem igazán tudjuk, hogy ő hogyan hal meg, de vele ér véget a könyv, így Llosa számára is érezhetően fontos személy. Nekem nagyon szimpatikus volt a hűsége, az, hogy megtalálta magát az egyik széphistória szereplőjében, amit a Törpe mesélt neki, és ezen igazán könnyezni tudott az a kemény férfi, akit senki soha nem látott sírni. A szervezőkészsége, a kreativitása, az hogy minden apró részletre figyelt, ugyanakkor átlátta az egész képet igazán hasznos emberré tette. 

Gall: Az anarchistánk, aki a fejformából mondta el az ember jellemét, csak a magáéból nem tudott jósolni. Akinek meggyőződése volt, hogy ugyanazok a céljai, elvei mint a Prédikátornak, csak ő egy kicsit eltévelyedett, és egy beszélgetés mindenképpen harcostársokká változtatja őket. Mégsem jut el a városig, mert bűne, és bosszúállója utolérte. Az ő sors is tragikus és szomorú valahol.

Joaquim atya: Aki nincs teljesen meggyőzve, mégsem tud szabadulni a Prédikátor hatása alól. Igazából, amikor a hadsereg elfogja, az lendíti át a holtponton, és akkor válik igazán a fanatikusok hívévé. Azonban ő szerzi az élelmet, a felszerelést a körülzárt táborba élete kockáztatásával.

Vaksi újságíró: Ő nagyon érdekes személy, akivel mégsem tud igazán szimpatizálni az ember, mert gyáva és állandóan nyavalyog. Mégis paradox módon ő fogja megírni a háború történetét, pedig még akkor sem érti a hatást, amit a Prédikátor kifejt. A boldogságot is szinte ő találja meg egyedül a könyvben.

A báró: Na, ő sem egy érdektelen valaki. Kezdetben egy politikai tényező, a végén azonban már csak egy megtört ember, akit még az sem tesz elégedetté, hogy régóta elfojtott, titkolt vágyát kielégíti. Azonban mégis ő tud szinte mindenről, mert különböző emberek elbeszélgetnek vele, elmesélik a dolgaikat. Mégis kívülálló marad. A világlátása, gondolatai azonban említésre méltóak. Pl:

A politikai szerepet mások hiányosságai miatt vállalta, a többiek túlzott ostobasága, nemtörődömsége, romlottsága késztette rá, nem pedig saját elhivatottsága. Mindig bosszantotta, untatta a politika, ízetlen, nyomasztó feladatnak tartotta, úgy érezte, jobban megnyilvánul benne az emberi gyarlóság, mint bármi másban.

847. old.  

 

 Lehetne még sorolni a rengeteg érdekes szereplőt, az ő jellemfejlődésüket, de inkább olvassátok el a könyvet. Garantáltan sok beszédtémát ad! 

42. hét : Egy szeretett sorozat

A 42. hét (október 14-20.) igazán nagy dilemmát okozott. 4 könyv közül választhattam, de kettő nagyon versengett egymással.

1. Maddison Michaels: A királynő védelmében

2. Maros András: Kávéházi pillanatok

3. On Sai: A háború titka

4. Daniel Arasse: Festménytalányok

Igen, az utolsó kettő kelt birokra egymással, végül a magyar szerző győzött, de csak azért, mert az egész sorozatot vettem figyelembe itt a záró kötetnél. 

Nem lett kedvenc, de az öt csillagot simán megérdemli. Kezdjük akkor először a kifogásaimmal:

• Szinte átszáguldoztunk az eseményeken, nagyon gyorsan történt minden, nem jutott idő semmit normálisan kifejteni, nemhogy megélni! Annyi minden volt ebben a záró kötetben, amiből három könyvet is lehetett volna írni. Persze, értem én, hogy nem akarta már tovább húzni a sorozatot On Sai, de így egy kis hiányérzetem maradt.
• A vége nyitott, ami nem is lenne baj, hiszen tervez egy másik sorozatot is írni a mellékszereplőkkel a szerző, de a főszereplők végső döntését kicsit megúszósnak éreztem. Értem én, hogy fiatalok, meg világot akarnak látni, meg kipihenni a fáradalmakat, de akkor is. Ők igazán tudhatják, hogy milyen a felelősségvállalás, ezért kicsit a jellemük ellen valónak éreztem a választásukat.
• A 3,5 kötet miatt itt is jobban érdekeltek a mellékszereplők, mint Licérc és Ria, ezt pedig kicsit kínosnak éreztem.

Ezen aggályaim ellenére nagyon szerettem ezt a regényt. A stílusa, a fordulatok, a cselekményszövése és a mondanivalója, a dilemmái elsöprőnek bizonyultak. A legnagyobb erénye számomra a testvéri kapcsolatok. Elsősorban természetesen az ikreké, akik imádnivalóak együtt minden különbözőségük ellenére. Az, ahogy Roan kitárulkozik a húgának,minden félelme ellenére, az csodálatosan bátor dolog. Ria is elismerést érdemel azért, ahogy felismeri, mennyire nincs tisztába a saját öccse személyiségével, hiszen ő mindig a háttérbe húzódott. Az, hogy ennek ellenére fél szavakból, mozdulatokból is értik egymást, fantasztikus. Ilyen a testvéri szeretet, kérem szépen, és nagyon csodáltam, ahogy ezt On Sai érzékeltetni tudta. 

Azonban Lidérc és a testvéreinek a kapcsolata is megérne egy misét. Azok szeretete nem ennyire látványos, de ugyanolyan valóságos. A könyv elején látunk ebből többet, amikor még a táborban vagyunk. Apropó tábor! Szerettem az ottani dinamikákat, a tábornokokat, főleg az igézetleneket. No és persze Delont. Ez az ember kiismerhetetlen, igazi szürke eminenciás, de egyre jobban kedvelem az ő karakterét, mert ő az a kiszámíthatatlan, izgalmas figura, aki minden jelenetbe fordulatot tud vinni. Alig várom a sorozatát!

Az ellenség szempontja, az ő táboruk is nagyon izgalmas. Az, hogy a mágia nélkül mire mentek a tudományos fejlődéssel, és ezekre mennyire rá tudtak csodálkozni Riáék. A kompromisszumok miatt nyertek időt és egy kis teret a cselekvésre. Jó volt ide is bekukkantani kicsit. 

Szokás szerint nagyon élveztem a szervezkedést és a politikai intrikákat, akárhol is voltunk. Szerintem ezek nagyon üdítően hatottak, mert sohasem lehetett tudni, hogy milyen irányba megyünk tovább. A király halálával például egy olyan hatalmi űr kerekedik, amit nem láttunk jönni, amíg fel nem bukkan egy elfelejtett rokon, aki nagy izgalmat és erőt, instabilitást vitt az addigi is elég ingatag helyzetbe . A szigetről érkezettek életmódja és felfogása is nagyon különleges volt. Remélem, belőlük is többet kapunk majd a következő sorozatban. 

A polgárháború romjaiból is életet kell fakasztani. Itt is nagyon tetszettek a munkamegosztások és a megoldások. Hogyan büntessék meg a foglyokat? Hogy békítsék meg a háborgó természetet? Itt is az látszott, hogy a reformok és a változások csak fokozatosan jutnak el a köznéphez, akik csak lassan alakulnak. Az is életszerű, hogy nem mindenki kedves és segítőkész azonnal sem Riával, sem Lidérccel. 

Végül pedig a mondanivaló, ami átsüt a könyvön, nagyon kedvemre való. Itt is érezni lehet a hívő keresztyénséget. No nem annyira direktben, mit a sci-fi sorozatában, kicsit bujtatottan, de határozottan. Ezt a bátor kiállást a mai ellenséges világban nagyon díjaztam. Ezen felül pedig egy csomó dilemmát, erkölcsi kérdést dob be csak úgy menet közben a magyar írónő. Pl:

Minden ember dönthet, hogy elveket követ-e, vagy a tömeget, és ez nem az ész vagy a tanultság mennyiségén múlik, a belső iránytű mindenkiben jelen van, mind érezzük, mi a helyes és mi a helytelen. 

301. old.  

Egyszóval nem tudtam nem kedvelni ezt a várva várt regényt.