15. hét: Csak egy paródia?

 A 15. héten (április 8.- április 14.) hat könyvet olvastam el :

1. Luigi Pirandello: Az ezerarcú ember
2. Philip K. Dick: Emlékmás
3. Kő kövön... marad
4. Lucy Score: Amin sosem leszünk túl
5. Stepanka Sekaninové: Hétköznapi holmik krónikája
6. Kőhalmi Zoltán : A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban

Ez utóbbi lett a hét könyve nálam. 

Az úgy volt, hogy egy skandináv krimi címkével kellett volna olvasnom egy kihíváshoz, csakhogy én nem szeretem őket, szerintem már olvastam annyit az évek során, hogy az bőven elég életem végéig. Azonban ezen a könyvön is rajta van a címke, és a kihívásgazdával egyeztetve én ezt olvastam erre a pontra. Milyen jól tettem! 

Paródia vagy posztmodern?

Kezdjük talán a műfajjal. Én, mint paródiát vettem a kezembe, de jóval többet kaptam ennél. Persze fergetegesen szórakoztam a könyvön, ez vitathatatlan. Azonban szerintem ez bőven elmegy posztmodern regénynek is, hiszen rengeteget reflektál magára az írás folyamatára és más könyveket is teljesen lazán kezel, szó szerint ki-be járkálunk más regényekbe is. Egyszóval nagyon meta a szöveg, és ezt díjaztam. 

Ide kívánkozik a külalak kérdése is: nagyon sok ötlet van a formátumban is, és itt a borítóra, a fejezetek eleji illusztrációkra gondolok, de a betűtípusokkal való játék is kreatív. Az egyik gyilkos például úgy bukik le, hogy az egyik betűt különös módon hajlandó csak leírni. Eleve nem különül el a kötetben a szó és az írás, szereplőink hiába "hallják" csak a másikat, valahogy az írást is érzékelik, ami nagyon izgalmas elgondolás. 

Aztán a narrátor is mindegyik fejezetben más: hogy miért? Az első narrátorról kiderül, hogy ő a gyilkos, a második is azzá válik a szerelem miatt, a harmadik rész elején nincs is elbeszélő, amikor már feltűnő a hiánya, akkor az egyik főszereplőnk veszi át ezt a szerepet, a negyedik részt a felügyelő narrálja, az utolsót pedig egy emberi fél ésszel rendelkező járőrkutya. Ezek a körülmények pedig rengeteg játékosságot engednek meg: a szójátékoktól kezdve, a szűkszavúságon keresztül a halmozásokig rengeteg kreativitást találhat itt az olvasó, ami már csak ezzel is különleges élménnyé varázsolja a regényt. Pedig akkor még nem is beszéltünk a különleges betűtípusokról, és a nemzetiségek, társadalmi csoportok egyéni hangjáról. 

A paródián magán nagyon jókat szórakoztam, volt, hogy hangosan felröhögtem, pedig ezt igen ritkán éri el nálam bármelyik könyv is. A szereplők kifigurázása jól sikerült. Az például, hogy a felügyelőnek mennyi baja van, és minden részben elveszti egy végtagját, de neki meg sem kottyan, már eleve tipikus, persze nagy túlzásokkal, de aztán jön a csavar, hogy a fa végtagokba rejti a mindennapi itókáját, a dohányát, stb. A társa pedig, bár csak egy kislány, egyre feljebb mászik a ranglétrán, közben egy iratszekrényben lakik. (??) Ennek is minden elemét jól kiaknázza asz író. Aztán persze megjelennek a tipikus alakok a lassú boncnokon kezdve az orosz maffiózókon keresztül a kémekig. 

A végét én is kicsit gyengébbnek éreztem, amikor még hiányzott 30 valahány hulla a 101-hez, és már szinte minden lehetőséget kihasznált az író. Itt is az írás nehézségére reflektál Kőhalmi Zoltán, hogy milyen nehéz határidőre írni, a címnek megfelelni, és értelmes befejezést rittyenteni. Az pedig, hogy miért is kell ennyi hulla, szintén nagyon kreatív és szórakoztató. 

Hogyan születik meg egy könyv?

Ezt a részét talán még inkább szerettem, mint magát a paródiát. Valahogy ez tisztelgés is könyvszakmában dolgozók előtt, mert olyanok is szereplők lesznek, akiket az olvasók nem szoktak látni. Pl.: a korrektor, a szerkesztő, a könyvtáros, a könyv ISBN száma, az író stb. Még ki sem nyitottam a könyvet, amikor erre már felkészített a fülszöveg, az életrajz, a meg nem írt könyvek listája. Aztán a fejezetek eleji képek is felcsigázzák az olvasót, hogy mi jön még itt? A nyomozó és a lány nagyon jól eltaláltak, maguk a párbeszédek is tipikusak, persze karikírozottak, de a nyomok és a következtetések is akkora bakugrásokkal haladnak, amin csak mosolyogni lehet. A kihallgatási módszerek (rossz fiú - jó fiú), a hallgatási nyomasztások mind- mind ismerősek lehetnek nemcsak a skandináv, de a legtöbb krimiből is. Az evési, ivási szokások, az északi hangulat is nagyon jól megjelenik. 

Nem tudom, hogy akik rajonganak az eredeti műfajért ez hogyan tetszhet, de én nagyon díjaztam minden kis ötletességet, amit felfedeztem benne, és mint paródia is nagyon jó, mert megvannak azok az aha- élmények, amikor ráismerünk az eredetire. 

Azért az is elmond valamit, hogy szinte az összes könyves közreműködő valahogy belekeveredik a bűnügyekbe. Kiemelkedő volt a helyesírást előtérbe helyező kapitány, aki az életét tette fel arra, hogy kiművelje embereit. A szektájuk és a "szent könyvük" nagyon jó vonal volt, amikor ezek leesnek az olvasónak, azok nagyot csattannak. 

Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet, gyorsan haladtam vele, és nevettem, kuncogtam rajta. Nekem sokféle humor bejön, és mivel elég olvasott vagyok, az utalásokat is többnyire értettem, ezért úgy éreztem, hogy nekem íródott ez a könyv.

10. hét: Egy kívül - belül szép meseregény

 Március 4. és 10. közé esett az év 10. hete, ahol 9 könyvet olvastam el. Ezek:

1. Miha Mazzini: Kitörölve

2. Elizabeth Lim: Hat bíborszín darumadár

3. T. Erikson: Idiótákkal körülvéve

4. Grecsó Krisztián: Belefér egy pici szívbe

5. María I. S. Vegara: Jane Goodall

6. Lindsay Galvin: Barátom, az oktopusz

7. Szalóki Ági: Körforgás

8. Kertész Edina: A fiú, aki kertész akart lenni

9. Benjamin Stevenson: A családomban mindenki gyilkos

Ebből az erős mezőnyből négyen is kikerülhettek volna győztesként, mégis a Hat bíborszín darumadár lopta be leginkább magát a szívembe. 

Nem mehetünk el szó nélkül a gyönyörű külseje mellett. Ilyenkor mindig kicsit tartok attól, hogy a belső meg tudja-e ugrani a külcsínt, de itt számomra abszolút hozta az elvártat. Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy én az eredeti Andersen mesét is nagyon szeretem. Mindig kiemelt helyet foglalnak el a szívembe azok a mesék, ahol jó testvér- viszonyokról van szó, illetve (ettől függetlenül is) amikor valamilyen nagy igazságtalanságot kell kiküszöbölni, nagy áldozatot kell hozni az igazság és a szeretet nevében. Itt pedig mind a kettőről szó van. Az alap mese értékeit is megtartotta az írónő, még a fordulatok egy részénél is meglepően hűséges maradt hozzájuk (pl. vőlegény/férj vonala), amit nagyon díjaztam, de ahol kellett, ott annyira meglepő fordulatokat vetett be, amik megleptek és elgondolkodtattak, és beláttam, hogy igen jót tettek a történetnek, mert így nem volt minden kiszámítható és ezáltal unalmas. 

A kapcsolatok

Minden könyvnél sarkalatos pont nekem az emberi kapcsolatok milyensége, ami itt teljesen kiszolgálta az ízlésemet. Elsősorban természetesen a testvérek viszonya. Nagyon szerettem olvasni róluk. Az elején jól bemutatta a szerző, hogy mennyire kezdtek elszakadni a nagyobbak a különböző kötelességeik, tanulmányaik közepette a húguktól. Tetszett az is, hogy különböző karaktert kaptak a fiúk, meg lehetett különböztetni őket a személyiségük, humoruk alapján.

 Mindegyiknek kicsit más volt a kapcsolata Shiorival. Amikor pedig daruvá változtak, ez persze változott, meg nem voltak olyan sokat együtt, de azt sem várták a lánytól, hogy mindent ő oldjon meg, ők is nyomoztak az átok és az ellenszer után. A kedvenc jelenetem a barlangos volt velük kapcsolatban. 

A mostohaanyjával való kapcsolata sem egyértelmű a főhősnek, hiszen az elején ez egy nagyon szeretetteljes, aztán később elhidegülő és gyanakvó viszony. Azonban ez sem lesz soha egysíkú, mindig árnyalt marad, és ahogy egyre több mindent tudunk meg a külföldi nőről, ez a kép folyton változik. Nagyon ügyesen csinálta ezt Lim. 

Két férfi is bejön a képbe a szerelmi szállal. Az egyik a vőlegény, akinek a jellemét és a múltját szintén fokozatosan ismerjük meg, és akit nagyon megszerettem, szinte a kedvencem lett. Az éleslátása, a hűsége és a szelídsége szerintem példát ritkító. Én neki drukkolok, szerintem ez egyértelmű. Szerettem a párosukat Shiorival, és azt is, ahogy a férfi a vár többi lakójával, de elsősorban a húgával bánt. Az szintén szívmelengető volt. A másik férfi pedig a sárkányfi. Az ő kapcsolatuk hozta számomra a humort. Én az ő viszonyukat nem igazán tudtam komolyan venni, még kis "csikónak" tűnt ez a lény, hiába adta a félelmetest.

A cselekmény

Végig izgalmas, fordulatos, kalandokkal teli ez a könyv, nem unatkoztam egy percet sem. Gyorsan lehetett haladni vele, mert nagyon olvasmányos. A jellegzetes mesei elemek is megjelennek, mint a magányos hős, aki útnak indul. A segítők, akiktől támogatást vagy éppen akadályoztatásokat kap. Pl. nagyon meglepett az áruló személye is, az jól fel volt építve. Az álruhás szereplők, az átok védelme vagy káros hatása, a világ felépítése mind segítette a kibontakozást, és olyan jól helyére kerültek a dolgok a végére.

A mondanivaló pedig a sors és az egyéni döntések ütköztetéséből kerül ki. Mennyire van előre kijelölve a sorsunk? Mi múlik rajtunk? Min tudunk változtatni? Akarunk-e változtatni, van-e elég bátorságunk hozzá? Ami első ránézésre leküzdhetetlen akadály, az lehet, hogy később a  legnagyobb áldás lesz, és a legnagyobb ajándék. 

Már be is szereztem a második részét, alig várom, hogy belefogjak!

9. hét: Egy magával ragadó folytatás

 A hónaphatárt is magában rejtő 9. héten (febr. 26- márc. 3.) nagy dilemmába kerültem, mert mind a három könyv 5 csillagos lett, és elbűvölt:

1. Neal Shusterman: Viharszem

2. Zoran Zivkovic: Az idő ajándékai

3. Axie Oh: A lány, aki a tenger alá esett

Végül a Viharszemet választottam, mert rengeteg gondolatot ébresztett bennem. 

 Mivel ez a Kaszások kora sorozat második része, csak SPOILERESEN tudok róla érdemben beszélgetni. Így ha még nem olvastad, de kíváncsi vagy rá, KÉRLEK, NE OLVASD TOVÁBB! 

Az első nagyon érdekes felvetés, ami az egész könyvön keresztülhúzódik, az az, hogy hogyan lehet megjobbítani egy korrupt szervezetet? Erre több kísérletet is bemutat a könyv:

• belső reformmal
• egy belső ellenzék létrehozásával (új rend / hagyományok hívei)
• kihágók megbüntetésével (Lucifer kaszás)
• a múlt kutatásával, az egész eredetének a tisztázásával

Azonban ezek egyike sem lett nyerő, mert mindig sokkal könnyebb rombolni, mint változtatni, reformálni. 

A könyv vége számomra nagyon brutális és drasztikus lett. Nem gondoltam volna, hogy csak most ismerjük meg a szigetet, az Örökkévalót, és máris elpusztítják. Eleve a főgonosz új testben való megjelenése is nagyon meghökkentő volt. Bármennyire link alak is volt az eredeti tulajdonos, mégis sajnáltam. Ráadásul nagyon jól ábrázolta az író, hogy mennyire ambivalens érzéseket váltott ki ez a módszer még Rand kaszásból is. Az ő karaktere és fejlődése nagyon érdekes volt. Talán elsikkad a többi szereplő között, pedig ő is megérne egy misét. 

Új elemként megjelennek a Kihágók, ami egyrészt egy szelep Viharszemnek, hogy a felmerülő ellenszegülőket kezelni tudja, másrészt például Texas külön fehér foltot jelentett ezáltal. Greyson alakja és neveltetése külön fontos szálat kap. A beépülő kém, a látszólag sikertelen élet, akivel a Viharszem megszakítja a kommunikációt, ami a legnagyobb büntetés ennek a srácnak, hiszen ő az egyetlen valamirevaló szülőjelölt a számára. Ez a lépés mégis szükséges, hiszen csak így tudja megmenteni kétszer is Citráék életét. Az ő szerelmi szála is érdekes, de a két főhősünkké még inkább. Az ő szerelmi kapcsolatuk csak nagyon halványan jelenik meg, és szinte csak a legvégén, de nagyon szép. 

Beszéljünk még egy kicsit magáról a Viharszemről! Nagyon jó bemutatja az író a Mesterséges Intelligencia minden előnyét és hátrányát. Nagyon szerettem, hogy minden fejezet előtt ő mutat valamit a gondolataiból, a világlátásából. 

Különösen érdekes volt a vallásokhoz és Istenhez való viszonya. Ő is ilyen magasságokba emelkedett, legalábbis látszólag. Amikor kiderült, hogy úgy programozták, hogy van, amiről ő sem tud, akkor először értetlenkedik, megsértődik, felháborodik, majd csendesen (?) bosszút esküszik. Ez a végén kissé végleges formát ölt a kihágósítással. Ez egyedül Greyson szempontjából jó valamilyen szinten. Persze mondhatnánk, hogy eddig sem tudott mindenbe beleavatkozni, hiszen a Kaszáskör ügyeibe, belső helyeibe nem látott bele, de ezt, ha nagyon akarta ki tudta játszani, és ő is belátta, hogy ez szükséges valamilyen szinten, és nemcsak az emberiség, hanem az ő javát is szolgálja.

 Zseniálisan csavarja ezzel kapcsolatban is a szálat Neal Shusterman, mert az elején azt gondolná az olvasó, mint az emberiség akkori nagy része is, hogy ő abszolút jó, gondoskodó, nem zsarnoki, egyszóval az emberek megmentője. Azonban ahogy bonyolódik a cselekmény, egyre jobban elbizonytalanodunk. Ez azonban olyan lassan következik be, hogy nem mindenkinek tűnik fel, csak a végén, a csattanónál. 

Rengeteget lehetne erről a sorozatról írni, mert izgalmas, csavaros, meghökkentő, gondolatébresztő. Kinek a pártján áll az Olvasó? Ezt is nehéz eldönteni, főleg most, hogy "elhulltanak a legjobbjaink a hosszú harc alatt"...

8. heti könyv: Egy meglepetés verseskötet

 A 8. hét egy hullámvasút volt olvasás szempontjából. Volt benne egy nagyon gyenge, 2 csillagos könyv, de a többi 5 csillagos, és kettő kiemelkedő, ami közül nehéz volt döntenem. Nézzük a jelölteket:

• Minna Lindgren: Nyomozás az Alkonypagonyban
• Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból
• Márai Sándor: A delfin visszanézett
• Schmöltz Margit: Botticelli szerelmei

Ezek közül a nyertes Márai Sándor verseskötete lett. Ez több szempontból is meglepetés. Legfőképpen azért, mert mostanában azért rendszeresen olvasok verseket, de még mindig kevés a meggyőző számomra. Márai Sándortól pedig inkább prózaköteteket szoktunk meg, én is olvastam legalább négyet közülük, amiből 3 nagyon tetszett, egyedül az Egy polgár vallomásaival nem voltam kibékülve. Különben ezt a kötetet is véletlenül fedeztem fel, hiszen egy kihíváshoz kerestem olyan olvasnivalót, amiben állat szerepel a címben, akkor akadtam erre a könyvre. Nem bánom, hogy elolvastam, gondolom ez nyilvánvaló. 

A kötet költeményei nagyon egyediek, rezeg bennük a honvágy, a töprengés, az utalások minden magyarok számára egyértelmű szövegekre. Számomra kiemelkedő volt a Sakk című versciklus, ami kicsit a görög drámákra hajazott, mert a játékos mellett sorra megszólalnak a bábuk is:

Parasztok kara

a lovag

a királynő

a futó

                                  a király

                                  a futó

                               a király

                                       a lovag

                         a király

                               a futó

                         a bástyák

                   a parasztok hada

                       játékos

Érdekes volt  "belelátni" a játék alatt a szereplők fejébe.

A másik emlékezetes mű pedig egy verses játék két felvonásban. Ennek a központi figurája 

Casanova, aki párbajozásért börtönbe került, és most szabadult. Bolzanóban húzza meg magát, ahol természetesen nem marad titokban a kiléte, és mindenki látni akarja az álarcosbálon, persze főleg a hölgyek, akik tanácsot kérnek tőle. Azonban megjelenik az az idősebb úr is, akinek a feleségért a párbaj zajlott. Igaz, hogy ő nyerte azt, de a neje azóta is Casanova után sóvárog. Kérése, hogy hitesse el vele, hogy szereti, aztán pedig hagyja el. Így talán kigyógyul belőle. 

A két fiatal beszélgetése nagyon különleges, számomra meglepő fordulatokat is tartalmazott. Casanova annyira egybenőtt már a szerepével, ami végül is a megélhetését is biztosítja, hogy már maga sem biztos benne, hogy ki is ő valójában, mit is érez igazán. A nő egyre bölcsebb lett azóta, mióta ő börtönbe került, és átlát a férfin, mégis szereti. A megbocsátás, az önismeret és a szeretet sokszínűségét olvashattam itt. 

Márai utolsó versei pedig más szempontból érdekesek, az utalások itt még gyakoribbak. Hamar elolvastam a könyve, lehet, hogy túl gyorsan is, és ízlelgetni kellett volna kicsit nyugodtabban. Éppen ezért újraolvasás gyanús. 

7. heti könyv: Egy varázslatos, elbűvölő könyv

 2024 hetedik hetében (február 12-18.) igen sok könyvet fejeztem be, és a változatos olvasás is meglátszik a különböző műfajokon. Lássuk is őket:

1. Ali Hazelwood: A szerelem képlete
2. Maja Lunde: A Nap őrzője
3. Kálvin János: Kik a boldogok? 
4. Friedrich Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról
5. Szabó Krisztina: Az ellopott kívánság
6. Nemere István: A fantasztikus nagynéni

Mindegyik tetszett, egy mégis kiragyogott közölük, mégpedig:

Tudom, hogy először a Hónővért kellett volna olvasnom, de az nem jött meg a helyi Lírába, így ebbe vágtam bele a tavaszra készülés jegyében. Egyáltalán nem bántam meg, hogy nem halogattam. A szöveg is varázslatos Maja Lundétól, 

nem lehet egyszerűen mesének titulálni, hiszen annyi tanítás, tanulság és figyelmeztetés rejlik benne a jelenre és a jövőre vonatkoztatva, hogy az hihetetlen. Mindemellett az illusztrátor, Lisa Aisato 

is kitett magáért. Nem egészen az én stílusom az a művészet, amit képvisel, de a történethez abszolút alkalmazkodott és szépen alátámasztotta a mondanivalót. Nagyon tetszett a falu és a völgy közti különbség szemléltetése a vidám, színes és a sötét, komor színek tekintetében.

Mint említettem nagyon elgondolkodtató a szöveg. Elsősorban természetesen a klímaváltozás tekintetében: Mit teszünk a Földdel? Visszafordítható-e a folyamat? Megakadályozható-e a tragikus végkifejlet? 

Azonban a családi kapcsolatok is hangsúlyosak. Megéri-e a bosszú? Főleg úgy, ha általa cserbenhagyunk olyanokat, akik számítanak ránk? A nagypapa-unoka kapcsolat pedig szívfacsaró volt. Az, hogy nem merték megölelni egymást sok évig, mert tartottak a másiktól, sajnos nagyon is életszerű. A vége pedig éppen ezért volt olyan szívet melengető. 

A baráti kapcsolat is fantasztikus volt. Mi az igazi barátság? Ha csak a jóban, a boldogságban osztozunk egymás örömén, vagy ha a nehézségekben is? Az ő kapcsolatuk kiragyogott a kötetből. 

Biztosan újraolvasós lesz! Mindenkinek ajánlom!

6. heti könyv: Egy kifogástalan gyilkosság

 Február 5. és 11 között három könyvet olvastam el. Ezek:

• Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell
• Budai Lotti: A festőművész 
• Julia Seales: Egy kifogástalan gyilkosság

Ez utóbbi lett a heti győztes, sőt, mivel csak hetekkel később írom ezt az értékelést, elárulhatom, hogy a februári hónap könyve is. 

Már maga a borító is megvett magának, erre figyeltem fel először, aztán a fülszöveg is meggyőzött, hogy ez a nekem íródott regény, és milyen igazam lett! Hiszen történelmi, romantikus és krimi, ez már nyerő felállás, ráadásul ez meg van fejelve a paródiával és a jó humorral. A paródia elsősorban a Büszkeség és balítéletet célozza meg, de olyan finoman, hogy az nem sértő, inkább tisztelgés a nagy előd előtt. Édesapám előttem olvasta, és ő nem olvasta Jane Austin művét, csak a BBC feldolgozásból látott néhány jelenetet, de még ő is azt mondta, hogy ez nagyon humoros volt, éppen ezért élvezte minden sorát. Pedig óvtam a könyvtől, mert ő nem szereti a romantikus krimit, de ebben csak igen halványan jelenik meg ez a szál, ezért nem volt gondja vele. 

A humor nagy részét főszereplőink adják. Egyik sem tökéletes, mindegyik követ el hibákat, de végül csak leleplezik a gyilkost. Drake nyomozó hivatalosan nem is az, mert az újságokban lejáratták, és bukottnak nyilvánították. Az más kérdés, hogy mint kiderült, neki volt igaza. Épp ezért mogorva, emberkerülő, aki mindent racionálisan lát, szabálykövető, néha idegesítően az. 

Másik főszereplőnk egy lassan vénkisasszonynak minősülő legidősebb lánygyermek, akinek sürgősen férjhez kellene mennie, hogy a családot megmentse az anyagi csődtől. Csakhogy ő nem igazán egy tipikus bálozó szépség. Az alábbi idézet nagyszerűen bemutatja őt, mert a könyv humorát is: 

Ő maga semmiféle kielégülést nem talált a Hölgyek kézikönyve által jóváhagyott hobbikban. Borzalmasan hímzett, semmi érzéke nem volt a zenéhez, a rajzolástól pedig egyenesen eltiltották, mert olyan ijesztőek voltak az alkotásai, hogy rendszeresen frászt hozta azokra a szerencsétlenekre, akik kénytelenek voltak egy pillantást vetni rájuk. Ezzel szemben a gyilkosokra való vadászat teljesen megbabonázta. 

14. old. 

Itt szeretnék köszönetet mondani a fordítónak, Hulse Alexandra Nikolettának, aki nagyszerű munkát végzett. 

Szóval nyomozópárosunk a gyilkosság után elkezd nyomozni. Sokszor tévednek, más következtetésre jutnak, mint kellene, hiszen minden mellékszereplőnek van valami vaj a füle mögött. Vannak ebben a vihartól elzárt udvarházban rejtett kártyaszobák, titkos folyosók, amik tovább bonyolítják a rejtélyt. 

 A megoldás (SPOILERES!)

 

 Amikor kiderül a valódi tettes kiléte, értelmet nyer a cím is. A tökéletes úriember mindig gyanús. Különben tetszett mind a két nyomozóban, hogy odafigyelnek az apró részletekre is. A padlásjelenet pedig - gondolom nem véletlenül - eszembe juttatta a Jane Eyre-t is. Az ejtőernyős fura kalap meg már annyira abszurd volt, hogy nagyon vigyorogtam rajta. A levelezés a példakép nyomozóval pedig hatalmas csattanó volt zárásul.

Összességében hatalmas olvasmányélmény volt. Hogy elolvasom-e a folytatást? Ez nem kérdés! Mikor jön már? 

5. heti könyv: Törött pohár

 Január 31 és február 4-e között két könyvet olvastam el, az egyik 

Scarlett St. Clair: A sötétség érintése

a másik pedig, ami a hét könyve lett nálam: 

Alain Mabanckou: Törött pohár  

Az írója egy kongói szerző, mivel a műve is Afrikában játszódik, nagyon hiteles a hangulata, bár furcsa. Erről persze a sztori és az írásmód is tehet. 

A történet

Az Útrakelt Hitel kocsmát a hatóságok be akarják zárni, mert érthetetlen módon zavarja a diktátort, hogy a tulajdonosa, Makacs Csiga jobb szállóigét talált ki, mint ő. Ez még hagyján, de az összes tudósa is egy hétig nem talál rá a hiteles, ütős jelmondatára. Azonban a nép meg akarja védeni a kocsmát. Makacs Csiga megbízza Törött poharat, egy lecsúszott tanárt, hogy írja meg a törzsvendégek történeteit, életútjait. Ettől kezdve megismerkedhetünk néhány emberi sorssal, végül magával a narrátorunkkal is. A sok kisiklott élet, a lecsúszott részegek sorsa nem éppen szívderítő, rengeteg tragédiával szembesülhetünk. Előre látható, hogy ebből nem lesz happy end. Mégsem ejt depresszióba a kötet. Ennek talán a narrátorunk szokatlan stílusa az oka.

Stílus

Ha azt mondanám, hogy az egész könyv egyetlen mondatból áll, nem mondanék teljesen igazat, hiszen nem nagy betűvel kezdődik a szöveg, hanem olyan, mintha éppen belecsöppennénk egy már folyó monológ kellős közepébe. Nincsenek pontok, csak vesszők. Teljesen asszociatív a narráció, de nem zavaróan vagy érthetetlenül az. Hiszen vannak azért "fejezetek", amik kis lélegzethez juttatják az olvasót, illetve a régi mesemondók ízességével és élményével is megajándékoz minket a szerző. Szóval egyáltalán nem fárasztó a szöveg olvasása, magával sodor. 

Már a szereplők "nevei" is nagyon szórakoztatóak, de találóak. A szemfüles olvasó pedig rengeteg irodalmi és popkultúrális utalást, hivatkozást fedezhet fel a szövegben. Mindez rendkívül élvezetesen megírva. Ez lesz a legmaradandóbb a könyvből. 

A szerző

 A szereplők elbeszéléseit persze fenntartással kell kezelnünk, mégis nagyon tanulságosak. Elgondolkodtató, hogy ki/ mi a legfontosabb az életünkben? Mennyi a saját felelősségünk sorsunk rosszabbra fordulása kapcsán, és mennyit hárítunk át a körülöttünk élőkre. Ugyanakkor fontos az egymásrautaltság kihangsúlyozása, a kapcsolatok fontossága, illetve a másik oldalon a magány és a elszigetelődés. 

Ugyan összességében csak 4,5 csillagot adtam a könyvre, de így sem volt vitás, hogy ez lesz a hét könyve. A hangulata lesz számomra a legmaradandóbb. Érdemes volt elolvasni, jó pillanatban talált rám.