2024. június 11., kedd

23. heti könyv: Egy kis csalás, mert ez egy sorozat

 A 23. hét (június 3-9) egy kicsit máshogy alakult, mert elkezdtem olvasni a Merítés rövidlistás könyveit, és az egyik gyermekkönyv annyira megtetszett, hogy rövid úton az összes részét kivettem a könyvtárból, és elolvastam. Ezek annyira összetartozóak a fejemben, hogy nem akartam egyet kiemelni, így most az egész sorozatot értékelni fogom egyben. Azért is csalás ez egy kicsit, mert nem egy héten belül olvastam őket, de legyünk rugalmasak!

7 könyvet olvastam el a héten, ezek:

1. Wéber Anikó: Anna Tükörképföldön

2. Mechler Anna: Olina és a varázsszirmok

3. Jo Callagham: Egy szempillantás alatt

4. Áfra János: Omlás

5. Kali Ágnes: Megvakult angyalok

6. Mechler Anna: Bíborka és a varázsfőzet

7. Sophie Irwin: Hozományvadász hölgyek kézikönyve

A hét könyve pedig Mechler Anna: A virágtündérek titkai lett.


Először jellemzem egészben a sorozatot, majd külön-külön is írok róluk röviden. Először is, én a sorozat negyedik részével kezdtem, hiszen idén ez került fel a Merítés rövid listájára a gyermek szekcióban. Mindjárt elbűvölt maga a koncepció. Mindegyik könyv egy-egy gyógynövényt mutat be. Az első oldalon rövid ismertetőt kapunk róla, majd indul a mese. A virágtündérek meghatározó ünnepe a virágvarázslat, amikor Herba anyó varázslása nyomán kiderül, hogy abban az évben melyik virág választ magának tündért. Ez úgy derül ki, hogy az elvarázsolt szappanbuborékban megjelenik maga a növény, és az eddig egyforma szürke ruhás tündérek egyikének megváltozik, megszínesedik a ruhája. Nevet is akkor kap, ami illik a virágjához. Attól kezdve ő felelős a növénye jólétéért, illetve megismerheti annak gyógyhatását is. Nagyon tetszett a virágok részletes bemutatása, megismertetése.

Mindezt bűbájos illusztrációk támogatják meg, ami Láng Anna kezeit dicséri. Mindegyik tündér más és más, és ez a leírásban, de a rajzokban is megmutatkozik. Olyan jó megtapasztalni, hogy a jellemük és a viráguk milyen jól kiegészítik egymást. 

Egyszóval csodaszép ez a sorozat kívül-belül. No de nézzük őket sorban:

Olina és a varázsszirmok

Ő kapott egyedül kalapot, ami mindjárt szimpatikussá tette, hisze nekem is állandóan a fejemen van nyáron. Ezenkívül őt mindig könnyű megtalálni a tömegben. Különleges még a barátsága is egy embergyerekkel, Zselykével. Az emberek elől bujkálniuk kell a tündéreknek, Zselyke mégis látja és védelmezi őket. Ezért is különleges ez a kapcsolat. Olina védence az orbáncfű, ami bőrpanaszokra jó, és teaként elkészítve kedélyzavarokat gyógyít. 

Bíborka és a varázsfőzet

Legszebb ruhát Bíborka kapta. Virága a bíbor kasvirág, ami 2020-ben Magyarországon az Év Gyógynövénye címet is megkapta. Sokan irigykedtek gyönyörű ruhája miatt először a lányra, de nagyon jól kezelték ezt a barátai, így minden elsimult a végére. A kasvirág megfázás megelőzésére és kezelésére kiváló.


Nadin és a varázstégely

A fekete nadálytő 2021-ben lett az Év Gyógynövénye.



Ízületi és izomgyulladásra, zúzódásokra nagyszerű, én is rendszeresen használok ilyen krémet, az illatát is szeretem. Nadin sem egy átlagos lány, kissé teltkarcsú és ügyetlenke, mindig nekimegy valaminek, így tele van kék-zöld foltokkal. Hamar megtapasztalja növénye csodálatos erejét. 


Gerti és a varázsgömböcskék

Ezt olvastam először, és ez azért is különleges, mert egy fa a védenc, a vadgesztenye, ami 2023-ban lett az Év Gyógynövénye. Visszerek kezelésére fantasztikus,

édesanyám is szokta használni. Meglepetés volt viszont, hogy szappanként is használható a gesztenye. Gerti még szürke tündér korában segített a kartevők elleni hadjáratban, így teljesen jogos volt az ő kiválasztása. Szép kis sapkát is kapott, és vastag köpenyt, hiszen neki ősszel, a hideg időben is dolga van még a természetben.

Cili és a varázscseppek

A cickafark 2022-ben volt az Év Gyógynövénye. Sebgyógyító és étvágyjavító hatása a mesében is szerepet kap. Cili egy nagyon egyszerű és bájos lány, nem sértődik meg könnyen, mosolygós, bátor és barátságos. Épp ezért illik hozzá az egyszerű ruha és ez a sok helyen előforduló virág.

A sorozat utoljára megjelent része még nincs meg a könyvtárban, de izgatottan várok rá. Édesanyámmal teljesen beleszerelmesedtünk a sorozatba.


2024. május 21., kedd

17. hét: Egy komfortzónán kívüli zsáner, amivel még próbálkozni fogok

 A 17. héten (április 22-28.) csak három könyvet olvastam el, bár mind a három tetszett:

1. John Scalzi: Vének háborúja

2. Elle Cosimano: Finlay Donovan ölni tudna

3. Julie Klassen : A klastrom árnyai

Ezek közül az első nyerte el a hét könyve helyezést, ami azért meglepő, mert soha nem gondoltam volna, hogy nekem egy katonai sc-fi tetszene. Azonban ez a könyv olyan jó humorral rendelkezett, hogy megetette velem az egész zsánert. Különben a szokásos sztori miatt tekintettem ki a komfortzónámon kívülre: egy kihívás miatt kell két katonai sci-fit olvasnom, ez a sorozat pedig kéznél volt, hiszen édesapámnak kb. 10 évvel ezelőtt megvettem az egész sorozatot, és viszonylag rövidek a részek (pontosítva: egy sci-fihez képest ultrarövidek). Különben azt vettem észre, hogy nehezebben állok neki egy sci-finek, de aztán mégis szinte kivétel nélkül maradandó olvasmányélményekként maradnak meg az emlékezetemben, sokuk egyből a kedvencek polcán landol. 


Maga a cím is nagyon figyelemfelkeltő, illetve az alap kiindulási helyzete a regénynek. 75 évesen dönthetsz úgy, hogy elhagyod a Földet, de cserébe egy jobb minőségű testben élsz majd tovább. Nagyon érdekes, hogy ennyit tudnak csak a Földön a dologról, és ez alapján kell ilyen fontos döntést hozni. Ahogy a főhősünk John útját követjük, mi is úgy tudunk meg egyre több mindent a hogyanról.

Az agyáttöltés egy fiatal, katonatestbe nagy változás, de állítólag ilyen egy jó katona: van már élettapasztalata, és sokkal több mindenre képes egy ilyen fiatal testben, mint az ifjúság, aki még nem elég bölcs ehhez. Ez egy nagyon izgalmas szituáció, amin érdemes elgondolkozni, mert sok erkölcsi dilemmát is felvet. Azonban a narrátor humora miatt végig szórakoztatva olvashatjuk végig ezeket a súlyos dilemmákat, döntéseket. 

A kiképzés során és utána a bevetésekben is sok szereplővel ismerkedünk meg, de aztán nem kell velük túlságosan sokáig terhelni az agyunkat, mert az író kíméletlenül kinyír mindenkit függetlenül attól, hogy mi főszereplőnek hisszük-e vagy nem. Szó szerint hullanak itt a hullák. Ráadásul, amikor éles bevetésekbe veszünk részt, akkor rengeteg más néppel is találkozunk, akik természetesen mind az ellenségeink. Nehezen jegyeztem meg, hogy melyik fajra mi a jellemző, mert olyan gyorsan pörögtek az események, hogy csak kapkodtam a fejemet, és a jellemzésükkel nem foglalkozott annyit Scalzi. 

Nagyon érdekes kérdéseket vetett fel az AgyGép is: mi a magánélet és a közösségi lét határa. Tény, hogy nagyobb hatékonysággal harcolnak, ha mindenki lát a másik szemével is, de ezzel tulajdonképpen elgépiesednek ők maguk is. Ráadásul a kreativitás, az egyéniség is sokkal inkább háttérbe szorul. Meg első látásra jó, hogy minden információt készen és gyorsan megkapsz, de ez az ellenőrzésre és az agymosásra is nagyon nagy esélyt biztosít.

Külön kiemelkedő az a rész, amikor Jane-el találkozik a főhős, aki egy szellemhadtest (egy különleges alakulat) tagja, de ő a meghalt felesége feljavított testét kapta meg, de az agyát ugye nem. Ez mind a kettőjükben különös érzéseket kelt. Nagyon szerettem az ő dinamikájukat is. Ezáltal pedig kicsit belekukkanthattunk ebbe a különleges hadtestnek az életébe is. 


Szerettem a különböző szereplőket, mindegyik egy külön egyéniség volt, és az interakciójukat is. Még ha rövid időt szabott is ezekre az író, nagyon erőteljes benyomásokat kaptunk általuk. Igazi hullámvasút ebből a szempontból is a könyv, hiszen ebben az alig 250 oldalban meghatódunk, nevetünk, szörnyülködünk, elgondolkodunk stb. 

Végül a technológiai lopások témakörét is megemlítem. Nagyon érzékletesen le van festve, hogy az nem fejlődés, ha egy fejlettebb technológiai vívmányt lopunk el más fajoktól, és onnan kezdve azt fogjuk használni. Ezt Scalzi is csalásnak aposztrofálja. Mert attól még, hogy használjuk, nem értjük a működését. Nem inkább hanyatlás ez? 

2024. május 13., hétfő

19. hét: Egy uralkodó portréja

 A 19. héten (május 6- 12.) kilenc könyvet olvastam el:

  1. Lucy Score: Amit magunk mögött hagyunk
  2. Bálint Ágnes: Mazsola
  3. Hannah Grace: Icebreaker - Jégtörő
  4. Robin Stevens: Egy kis arzént a teába?
  5. Alexandre Dumas: Korzikai testvérek (HANGOSKÖNYV)
  6. Henri Troyat: Nagy Katalin
  7. Ken Follett: Egy új korszak hajnala
  8. Bálint Ágnes: Mazsola és Tádé
  9. Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Sokszor említem, hogy milyen nehéz heti könyvet választani. Most is, mit válasszak? Amit annyira szerettem, hogy a 800 oldala ellenére szinte egy nap alatt ledaráltam, vagy a cuki mesekönyvet, esetleg egy olyat, aminek nagyon szerettem a világát, és amit hosszabb ideig ízlelgettem, vagy ami megríkatott? Ezen a héten végül az lett a nyertes, amiről úgy éreztem, hogy a legtöbb mondanivalóm van, és ez egy ismeretterjesztő mű: Henri Toyat: Nagy Katalin című monográfiája. 
Nemrég olvastam a szerzőtől a Raszputyin című művét, ami szintén információgazdag volt, de nem voltam vele teljesen megelégedve. Így kicsit félve fogtam bele ebbe a jóval vastagabb művébe. Ez szinte hibátlanra sikeredett. A stílusa olyan gördülékeny, hogy olyan, mintha regényt olvastam volna, és a cárnő élete is fordulatos, szinte regényes volta miatt erre még rásegített. Katalin emlékiratai és a kortársakkal való igen gazdag levelezése adja a gerincét a kötetnek, sokszor van idézet ezekből a művekből. 

II. Katalinról mindenki hallott, tanultunk róla, de ezek alapján amit róla tudtam, nem lett szimpatikus számomra. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy csak ímmel-ámmal vágtam bele, pedig kár volt félnem. Most sem lett a kedvenc uralkodóm, de jobban rálátok az ő személyiségére, munkásságára.

Nagy Katalin személyisége

Szó ami szó, nem volt egyszerű eset. Szerintem teljesen torz önképe volt magáról. Legalábbis a kortársak teljesen máshogy látták, mint ő önmagát. Ahhoz azonban volt elég önismerete, hogy tudja, mit tud megtenni, és mit nem. Ezenkívül irigylésre méltó munkabírás jellemezte. Ő nem egy henye uralkodó volt, aki mindent a szolgákkal végeztetett, hanem ő dolgozott a legtöbbet, általában reggel hattól, este tízig. Rengeteg rendeletet, törvényt hozatott, bizottságokat hozott létre, amiket irányított, sokat építtetett, és aktívan figyelte a külpolitikát, a végén pedig befolyásolta is. 
Az ellentmondás abból fakadt, hogy ő a liberális eszméktől indult, elméletben ezt is helyeselte és támogatta, magát felvilágosult uralkodónak tartotta, de amikor trónra került, akkor rájött, hogy az Orosz Birodalomban, ahol I. Péter rendelkezései ellenére még mindig barbárságban élnek a nyugathoz viszonyítva, ezeket nem fogja tudni megvalósítani még önkényuralmi eszközökkel sem. Saját bevallása szerint egy ekkora területű országot csak kemény kézzel, zsarnoksággal lehet uralni. 
Ugyanakkor a külföldi követek mind arról számolnak be, hogy az udvari légkör sehol máshol nem volt ilyen közvetlen és szellemileg pezsgő, mint itt. Elbűvölő személyisége, barátságossága és kíváncsisága miatt szerettek a közelében lenni. Élete nagy részében levelezett Grimmel, Voltaire-rel, Diderot-val. Unokájának egy svájci nevelőt szerzett, hogy a liberális eszmékre tanítsa meg. Mindez csak a francia forradalom kitörésével változott meg, amikor is a cárnő félt, hogy az országába is begyűrűzik ez a káros eszme, a lázadás a hatalom ellen. Ekkor megtagadta korábbi tanítóit, hiszen a filozófusokban látta a bujtogatót, azokat, akik előkészítették a talajt a szörnyű királygyilkosságra és a forradalomra. 
Ermitázs

Ugyanakkor tény, hogy műveltsége nem volt széleskörű. Főleg akkor olvasott rengeteget, amikor még a hatalomra várva szinte szobafogságban élt, de akkor sem regényeket, hanem filozófia műveket, eszméket. A zenéhez semmilyen affinitása nem volt. A színműveket sem mindig helyesen ítélte meg, bár ő is írt darabokat. Az orosz kultúrát semmire sem tartotta, és nem is támogatta. Nagyon felháborodtam, amikor olvastam, hogy az a külföldi szobrász, aki megalkotta Nagy Péter lovasszobrát több évnyi kemény munkával, szinte semmi segítséggel, sok kudarc után felállva, amikor elkészült, meg sem nézte Katalin, el sem búcsúzott az alkotótól, alig fizette ki a járandóságát. Amikor pedig csalódottan hazament a művész, akkor leplezték le a szobrot, és a dicsőséget persze a cárnő aratta le, mintha a semmiből egyszer csak ő teremtette volna oda ezt a műalkotást. Nagyon sajnáltam a szobrászt, aki mellesleg munkája közben rengeteg gúnyt, kritikát és meg nem értést kapott, ebből a példából is látszik, hogy az egyes embert csak bábúnak tartotta és semmibe vette az uralkodó.
Végül érdemei közé tartozott az Ermitázs létrejötte, és Szentpétervár kiépítése.

Hatalomra kerülése és annak megtartása

Egész gyerekkorától megismerhetjük Katalint, ahogy egy nem is túl jelentős német fejedelmi udvarban protestáns környezetben nevelkedik. Aztán I. Erzsébet cárné kinézi feleségnek az unokaöccsének, és egyben trónutódjának. Amikor édesanyjával Oroszországba utaznak, először nem is a jegyesét kell meghódítani, hanem a cárnőt, aki egy nagyon szeszélyes, a szépségére hiú és rendkívül féltékeny zsarnok, akit az ország nem érdekel, csak a szeretői és a divat, na meg a hatalom megtartása. Miután az első próbán túlesnek, Katalin egy ismeretlen helyen és helyzetben találja magát, de már akkor rendkívül eltökélt. Pedig rengeteg akadály áll előtte: a férje, az udvari intrikák, anyja lehetetlen viselkedése, Erzsébettel való ellentmondásos viszonya. Azonban rögön áttér a pravoszláv hitre, szorgalmasan tanul oroszul, végül még trónörököst is produkál ( a hogyan már más kérdés). Sokszor kerül olyan helyzetbe, ahol csak hajszálon függ a sorsa. Mégis, ő csak uralkodónőként tudja elképzelni az életét, és ezért mindent meg is tesz. 
Henri Troyat

Erzsébet halála után férje, III. Péter kerül a trónra, aki enyhén szólva is egy idióta. A meggyilkolását is tárgyalja a könyv, illetve azt, hogy mennyi köze volt ehhez Katalinnak. A hatalomátvétellel azonban még nincs minden rendben, és a szellemek kísértik szinte az uralkodása végéig, hol átvitt értelemben, hol valóságosan : ál-Péterek személyében, akik lázadnak a zsarnokság ellen. 
Azonban mindezekkel sikeresen megbirkózik a cárnő, és onnan kezdve az van, amit ő akar. Az emlegetett munkabírása miatt rengeteg rendeletet hoz, de ezek főleg az arisztokratákat érinti. A jobbágyság helyzete egyre rosszabb, és a felkelések leverése után már a hajlandóság sincs meg a nőben a változtatásra. 
Külfölddel is el kell fogadtatni a hatalmat, ami nem megy simán, de végül odáig jutott, hogy ő is az egyik hatalmi tényező lett. Lengyelország felosztás(ai) mindig is felháborítottak, ebben oroszlánrészt játszott Katalin. Azt azonban nem tudtam, hogy előtte az egyik szeretőjét tette meg bábkirálynak. Így még undorítóbb az egész ügy. A törökökkel és a svédekkel való háborúskodás, a porosz I. Frigyessel való ellentmondásos viszony, a II. Józseffel való barátsága és a franciák utálása mind-mind szépen le van vezetve a könyvben. 

A férfiak

A férjével való kapcsolat az elején még baráti, bajtársi Erzsébettel szemben. Majd az elhálással való gondok és a két házastárs elfordulása egymástól utat nyitott a szeretők végtelen sorának. Ritkán választ a cárnő olyan férfit maga mellé, aki igazi társa lenne. A fő szempont, hogy fiatal, jóképű, szexuálisan jól teljesítő legyen. Az, hogy szellemileg nem ért fel az uralkodóhoz, nem számított, ahogy az sem, hogy a környezete, az udvar és az ország ezt mennyire sínylette meg. Amint ráunt valakire, barátsággal vált el tőle, rengeteg ajándékot, földet, néhány ezer jobbágyot kapott búcsúzóul. 

Az egyetlen kivétel Patyomkin volt, aki még a szenvedély kihunytával is Katalin társa maradt a politikai éleslátása és szellemi partnersége miatt. Az, hogy titkon megházasodtak volna, nem lehet tudni. Mindenesetre a szeretők többségét is Patyomkin választotta ki a cárné számára. A bukása azonban ismételten Katalin kegyetlenségéről árulkodik, kissé szánalomra méltó is. 
A krími utazás, amit Patyomkin rendez meg, egyszerűen sírnivalóan nevetséges a díszletekkel, a látszattal, a pompával. Itt felmerülhet persze a kérdés, hogy egy hosszú ideje uralmon lévő király mennyire áll még a valóság talaján, mennyit tud igazából az országáról és mennyire vakítják el a körülötte lévő udvar, az intrikák vagy maga a hatalom? 
Nagyon érdekes volt látni, hogy honnan indult, és hová jutott, és hogy hogyan követi el szinte ugyanazokat a hibákat, mint Erzsébet, akit kritizált anno (pl. az unokák nevelése, a szeretők stb.), és amelynek olyan élesen látta a hibáit. 

Nagyon tanulságos ez a könyv, rengeteget okultam belőle, még sokat lehetne róla beszélni. Nem bánom, hogy elolvastam!

2024. május 7., kedd

12. hét: Meghökkentő szembesítések

 A 12. héten (március 18-24)hat könyvet olvastam el. Ezek:

  1. Hervé le Tellier: Anomália
  2. Schmöltz Margit: Sólymok fellege
  3. Yangsze Choo: Éjszakai tigris
  4. Fabian Lenk: Michelangelo és a halál színe
  5. Martin Edwards: Így éltek ők, a krimi klasszikusai
  6. Lynn Messina: Arcátlan kíváncsiság
Ez is erős mezőny, de végül az Anomália került ki belőle győztesen. Már nagyon régen itt volt a polcomon, hogy elolvassam, de az utolsó lökést egy kihívás adta meg. 

A történet két idősíkon játszódik, és a szerepek is megkettőződnek. Ez pedig nagyon izgalmas felütés, és az író igyekezett is minél sokrétűbben kihasználni ezt. Mit kezdenek a szereplők egymással, amikor megtudják, hogy találkoznak önmagukkal? Valakik összevesznek, valakik egyedül maradnak, valakik összebarátkoznak, és kihasználják ez egyedülálló lehetőséget. Nagyon sokféle élethelyzetet felvázol itt a szerző, és ezért rengeteg témát meg is említ a rasszizmustól elkezdve a váláson keresztül az elszalasztott lehetőségek kiaknázásáig minden előfordul. Nekem az egyik kedvencem volt a könyv a könyvben motívum, ugyanis a gépeken utazik egy író, aki megírja az Anomália című könyvet. 

A 12 utason kívüli szereplők is nagyon érdekesek. Elsősorban itt Miller professzorra gondolok, aki csapatával igyekszik megoldani először titkosan, később nagyobb nyilvánosság előtt a megkettőződés problémáját. Az, hogy egyáltalán van ilyen protokoll a katasztrófák esetére, netán a világvégére már eleve meglepett, bár ha belegondolok, miért ne lenne? Az, hogy hogyan próbálják ezt megoldani, szintén egy érdekes aspektusa a regénynek. 


Aztán a kormányok egymás közti kommunikációja. Itt elsősorban Kína példáját hozom: zseniális a két fél tárgyalása, az udvarias körültáncolása a másiknak, és végül a poén, miszerint a kínaiak sem jobbak, csak ők nem fecsegnek. 

Aztán a tömeg reakciója. A színházban történtek nagyon durvák. El kell-e a nép elől titkolni a fontos, rájuk is tartozó dolgokat? Ha nem, akkor viszont fel kell készülni mindenféle szélsőséges reakcióra. 

Nem utolsó sorban pedig mi is történt valójában? A tudósok elméletei is nagyon tetszettek, elgondolkodtatóak voltak. A vége pedig...? Jogos volt-e a drasztikus beavatkozás? Mit értek el vele? Időt nyertek? Mert magát a problémát nem oldották meg. 

Összességében megérdemelte a könyv a Goncourt- díjat, hiszen nagyon olvasmányos, mégis elgondolkodtató, vitatható dolgok vannak benne, ugyanakkor szórakoztató is. 

2024. május 5., vasárnap

18. hét: Egy félelmetesen drámai színmű

 18. héten (ápr. 29-máj. 5) 10 könyvet olvastam el. Ezek:

  • Fekete István: Őszi vásár
  • A.C. Bomann: Agathe
  • V. Csapline: Négylábú barátaim
  • József Attila: Altató
  • Weöres Sándor: Bóbita
  • Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne
  • Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje
  • Lucy Score: Amit sosem fedünk fel
  • Gyárfás Endre: Varázslások
  • Reginald Rose: Tizenkét dühös ember
Szokatlannak tűnik, hogy még ezen a héten, vasárnap megírom a heti könyvet, amikor mindig lemaradásban vagyok, de egyrészt annyira nagy hatással volt rám ez a könyv, hogy ki kell írnom magamból, másrészt pedig ma már úgysem olvasok ki új könyvet, így megragadom az ihletet, míg el nem száll. A heti könyv egyértelműen az utolsó olvasmányom, Reginald Rose: Tizenkét dühös ember lett. 

Hogy hogyan került ez a radaromra? Úgy, hogy májusban új projektbe kezdtem, és a molyok által legjobb 100 klasszikusnak ítélt könyvéből válogatok, lehetőleg sorrendben haladva, kihagyva azokat, amiket olvastam, és a sorozatrészeket. Nos, ennek a listának a 21. pozícióját foglalja el ez a mű, és benn is volt a könyvtárban. (Mellesleg dráma kategóriában az 1., krimiben pedig a 24.)

A művel magával már előbb is találkoztam. Először egyetemista koromban, Szegeden láttam a Harmadik Színházban, majd  a filmet is megnéztem rá pár évre. Most pedig elolvastam a könyvet. Hatalmas hatást gyakorolt rám mindháromszor ez a mű. Hogy miért?


A 8. esküdt

Amikor még semmit sem tudtam a darabról, és Szegeden kijöttem a színházból, akkor annyira megfogott, hogy egészen hazáig azt fogalmaztam meg magamban, hogy ez egy félelmetesen zseniális mű. A manipuláció magas foka. Most olvasva a színművet ugyanilyen ütős volt. Ennek oka és gyújtópontja a 8. esküdt, aki egyedüliként szembeszáll a többiek véleményével, mert szerinte az ember, akiről dönteniük kell, ártatlan. A többi 11 esküdt szerint egyértelműen bűnös. 
Ha minden sallangot leválasztunk a műről, és nem nézzük, hogy a jó vagy a rossz ügy érdekében történnek a dolgok, akkor a csupasz tény ez: A 8. esküdt alig két óra alatt megváltoztatja a több 11 véleményét gyökeresen, az ellenkezőjére. Mindezt manipulációval. Sőt, a legfélelmetesebb az, hogy nemcsak az ő véleményüket befolyásolja, hanem a nézőket is egytől egyig. Hiszen mindenki neki drukkol, mint pozitív hősnek (mert kétségtelenül az), és fel sem merül senkiben, hogy ő is a karizma, a zsenialitás hatása alatt áll. 

Az eszköztár pedig félelmetesen bőséges: logikai érvelés, látszólagos bizonytalankodás, érzelmi ráhatás, jelentőségteljes csönd stb. Mindenkit máshogyan győz le, és nem hat rá a csoportnyomás, tehát mentálisan nagyon erős. Végül mindenki behódol. Ilyenkor értheti meg kicsit jobban az ember, hogy miért és hogyan lehet hatással egy diktátor egész népekre, csoportokra, országokra. Mert ezek a zsarnokok igen karizmatikusak, jól használják ezeket az eszközöket, és egyértelműen a hatalom gyakorlására, megszerzésre vagy rosszra fordítják. 
Számomra ezért nagyon zseniális ez a darab, az írójával az élen. Ne felejtsük, hogy ezt Reginald Rose 1954-ben írta, még közel volt az élmény. A másik ijesztő tény, hogy ez egy demokratikus testület: az esküdtszék olyan hétköznapi emberekből áll, akik a társadalmat képviselik, akiknek megvan a saját önálló véleményük. Mégis ilyen könnyen lehet őket befolyásolni, és a végén azt teszik, amit egyetlen ember akar. Ennyit ér a népakarat. (?!)

A többi esküdt

Maga a szituáció is nagy kedvencem: amikor össze van zárva bizonyos helyen ismeretlen emberek egy csoportja, és ők hogyan viselkednek. Ennek mintapéldája ez a történet. Mindegyik esküdt más személyiség, más a foglalkozása, múltja, társadalmi helyzete, preferenciái. Ezek pedig össze is csapnak egymással természetesen. Nem véletlen a címválasztás. Hiszen egyértelmű döntésre kell jutni, és nem a többségi vélemény számít. Egy ember élete vagy halála a tét, tehát egyöntetűen ki kell mondaniuk, hogy bűnös a gyilkosságban, vagy ártatlan. Valaki a múltja alapján, a sértett érzelmei szerint reagál, valakit csak nagyon meggyőzött az, hogy a tárgyalóteremben a per indulásától kezdve mindenki azt sugallja és úgy viselkedik, mintha a vádlott bűnös lenne. Még a saját ügyvédje is, így esélye sincs a szegény, 16 éves fiúnak a pártatlan ítéletre. 
Amikor pedig elkezdik megbeszélni az ügyet, és felidézik a bizonyítékokat, akkor kezdenek csak logikátlanságok felmerülni. Az előbbiekben úgy tűnt, mintha én elítélném a 8. esküdtet. Pedig nem, mert egyértelműen ő világít rá ezekre a bizonytalanságokra. Csak számomra a fentiekben leírtak miatt nem éppen egy gáncs nélküli lovag. Ezt erősíti meg bennem az író is a darab utolsó pár sorával:
Nyolcadik megy utána, de megáll az ajtónál, visszanéz az üres szobára. A kés kiáll az asztalból. Nyolcadik kimegy. Eláll az eső. (83. old.)

 Miért áll meg és néz vissza? Mi ennek a jelentősége? Szerintem érdemes elgondolkodni rajta. 

Van itt majdnem verekedésbe torkolt veszekedés, kiabálás. Hiszen vannak, akiknek sokkal szegényesebb a fegyvertára a többiek befolyásolására. Itt is voltak szimpatikus, és kevésbé szimpatikus szereplők, sőt sajnálatra méltók. Kicsit zavart, hogy a drámában csak a sorszámokat írták ki, így nehéz volt azonosítani embereket. Viszont nagy segítség volt, és kitűnő ötlet, hogy a címlapon szerepeltek a színészek, és oda volt írva a sorszámuk. Igazán fergeteges lehetett ez az előadássorozat a fantasztikus színészgárdával. 

Megérne az is egy külön elemzést, hogy az első esküdt, azaz az elnök hogyan tartja / nem tartja a kezében a dolgokat. 


A krimi-szál

Az is nagyon jó ötlet, ahogy az esetet megismerjük a beszélgetés által. Először csak magát az esetet tudjuk meg. Aztán szép lassan a bizonyítékok is előkerülnek, azok erős vagy kétséges volta pedig a diskurzus valódi tárgya. Igazán izgalmas volt így egy krimit olvasni. Nem beszélve arról, hogy nem derül ki (egyértelműen), hogy ha a fiú ártatlan, akkor valójában ki is a gyilkos? Mégsem marad hiányérzete az embernek. A szemüveges példa különösen tetszett, mint ahogy a stopperes kísérlet és az egyedi kés probléma is. 


Összességében nagyon sokrétű, és nagyon elgondolkodtató ez a 100 oldalas olvasmány. Rám olyan nagy hatást tett, hogy elhatároztam, a következő év könyvklubjának a manipuláció és a befolyásolás lesz a tematikája, és mindenképpen elolvassuk ezt a könyvet hozzá. 

2024. április 25., csütörtök

11. hét: Március kedvenc könyve

 A 11. héten (március 11-17.) nyolc könyvet olvastam el. Ezek:

  1. Gráczer L. Tamás: A Háromfa Hölgye
  2. Sabrina Jeffries: Az agglegény
  3. Nemes Nagy Ágnes: A titkos út
  4. Eric Jager: Az utolsó párbaj
  5. Sarah Adams: Ha Rómában jársz...
  6. Ruff Orsolya: A londoni gyémántrablás
  7. Ruff Orsolya: A zöld macska titka
  8. Shakespeare szonettjei
Ezek közül egy magyar történelmi krimi lett a hét, sőt a hónap könyve nálam, ez pedig a Háromfa Hölgye. 
Nagyon vicces volt, hogy azt gondoltam, hogy nem olvastam még az írótól, hiszen Tamara csatornáján (Faltól falig könyvesvlog) figyeltem fel erre a sorozatra, de aztán kiderült, hogy több álnevet is használ az író, az egyik ezek közül pedig Gál Dorina. A könyvklubosaimmal olvastuk együtt az Aranyszív c. művét, aminek van mohácsi vonatkozása is. 

Ez a műve is történelmi témájú, csak ez Hunyadi Mátyás uralkodása alatt játszódik, és egy nagyszerű krimi. Már a korszakot is nagyon díjaztam, mert nagyon kevés regény szól erről az időszakról, ráadásul ez még az első feleségének, Katalinnak az idejéből való, akinek különben nagy szerepe is van a történetben, tehát ez még az uralkodása kezdete. A főbb szereplők azonban nem a nemesek, az arisztokraták közül kerülnek ki, hanem a kitaszítottak, a semmibe vett, szegény budai lakosok közül. 

Szereplők

Mindjárt itt van a főszereplőnk, Marcus, aki a budai hóhér. Ő lesz a nyomozónk. Miközben megoldja az ügyet, sok mindent megtudunk róla, bár nem mindent, gondolom ez majd a sorozat további részeiben kerül napvilágra. Eredetileg orvosnak tanult, de aztán - csak homályos utalásként tudjuk meg - megöl egy embert. Hogy ne kerüljön bitófára, vállalja, hogy elfoglalja a budai hóhér megüresedett posztját, és amíg ezt ellátja, addig nem végzik ki. Szóval nem jókedvéből, szadizmusból lesz ez a foglalkozása, sőt megpróbál mindig a legirgalmasabban , a legkevesebb kínzással, fájdalommal végezni a rábízottakkal. Emellett a szegények körében kitűnő csontkovács hírében áll. Így még ha tartanak is tőle, sokszor fordulnak hozzá segítségért. Nagyon szépen rajzol, amit az anatómiai tanulmányaira használ leginkább, illetve arra, hogy az általa kivégzett embereket megörökítse. 
Aztán vannak segédei is, akiknek a Caspar, Melchior, Balthasar nevet adja (Gáspár, Menyhért, Boldizsár analógiájára), a nép a háromkirályoknak is nevezi őket. Nekik sem irigylésre méltó a sorsuk, bár az is igaz, hogy nem ártatlan báránykák. Sintérként is szolgálják a várost, pellengére állítják a tolvajokat, bűnözőket, ezenkívül a gazdátlan állatokat kivégzik, csontjukat megfőzik enyvnek, ami nagyon büdös stb. Persze velük sem akar senki érintkezni.
A következő ilyen szereplő a Szarkirály, aki megtalálja a hullát. Ő végzi a város latrináinak és csatornáinak az ürítését és tisztítását, természetesen a segédeivel együtt. Hiába él azonban viszonylag tehetősen, ha senki nem akar érintkezni vele, már csak a messzire szálló szagok miatt sem. 
Az egyik kedvenc szereplőm Marcus kedvese, Regina. Ő az egyik nyilvánosházban dolgozik, de mivel a hóhér szeretője, senki más nem akar hozzányúlni, így valahol kiváltságos helyzetbe kerül, és a madám jobbkezévé válik nagyszerű szervezői készsége miatt. Az ő kapcsolatukat, párbeszédeiket nagyon szerettem, jó párost alkottak nem csak a magánéletben, hanem a nyomozás kapcsán is.
Sok más szereplő is felbukkan, még Janus Pannoniusszal és magával Mátyás királlyal is kapcsolatba kerül Marcus. Így igencsak széles az a társadalmi paletta, amit könnyedén, és nagyon látványosan, emlékezetesen mutat be az író. Ezáltal pedig szinte megelevenedik a történelem előttük. 

A nyomozás

A történet úgy indul, hogy a Szarkirály felhívja Marcus figyelmét, hogy a bitófán (a Háromfán) lóg egy ismeretlen hölgy. A hóhér meghökken, hiszen nem ő akasztotta fel az illetőt. Látszólag öngyilkosság történt, így főhősünknek kell eltemetnie, és mivel nem lehet megszentelt földbe, ezért a bitófa környékén. Mielőtt azonban ez megtörténne, Marcus megvizsgálja a nőt, akinek a hajába egy sárga szalagot talál, ami annak idején a prostituáltak jele volt. Itt említem meg, hogy a borító egyszerűen zseniális lett, ott is ábrázolják ezt a fontos tárgyat. A lényeg, hogy nyomozónknak feltűnik néhány részlet, ami nem illik a képbe. Ezért a saját szakállára nyomozni kezd. Ebben segíti őt Regina, a segédei, az egyik közeli templom papja, de persze sokan vannak, akik hátráltatják őt. Az egyik legnagyobb gond, hogy nem ismeri senki a szép hullát, így amint sikerül kideríteni, hogy ki is ő valójában, a nehezén már túl van. Persze csak látszólag, hiszen amint egyre közelebb kerül a megoldáshoz, egyre kegyetlenebb dolgok történek, és felbukkan még néhány hulla is. 
Magát a nyomozást is nagyon szerettem, azt, hogy olyan eszközökkel kellett megoldani az ügyet, ami számunkra szokatlan, akik megszoktuk, hogy a technika és a modern eszközök nagyban segítik a detektívek munkáját. A boncolás, az anatómia kezdetei, a következtetések így mind plusz érdekességeket tartogattak. Ebből a szempontból is fantasztikus munkát végzett Gráczer L. Tamás. 

Nem is beszélve a versekről, a különböző tanulmányokról, az utazásokról, a mindennapi élet szemléltetéséről. 
Annyira jól működött a könyv mind történelmi, mind a krimi szempontjából, hogy az már csak hab a tortán, hogy a stílusa is nagyon jó, szinte szépirodalmi. Mindenképpen folytatni akarom a sorozatot, így már be is szereztem a következő részt. 

2024. április 21., vasárnap

15. hét: Csak egy paródia?

 A 15. héten (április 8.- április 14.) hat könyvet olvastam el :

  1. Luigi Pirandello: Az ezerarcú ember
  2. Philip K. Dick: Emlékmás
  3. Kő kövön... marad
  4. Lucy Score: Amin sosem leszünk túl
  5. Stepanka Sekaninové: Hétköznapi holmik krónikája
  6. Kőhalmi Zoltán : A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban
Ez utóbbi lett a hét könyve nálam. 
Az úgy volt, hogy egy skandináv krimi címkével kellett volna olvasnom egy kihíváshoz, csakhogy én nem szeretem őket, szerintem már olvastam annyit az évek során, hogy az bőven elég életem végéig. Azonban ezen a könyvön is rajta van a címke, és a kihívásgazdával egyeztetve én ezt olvastam erre a pontra. Milyen jól tettem! 


Paródia vagy posztmodern?

Kezdjük talán a műfajjal. Én, mint paródiát vettem a kezembe, de jóval többet kaptam ennél. Persze fergetegesen szórakoztam a könyvön, ez vitathatatlan. Azonban szerintem ez bőven elmegy posztmodern regénynek is, hiszen rengeteget reflektál magára az írás folyamatára és más könyveket is teljesen lazán kezel, szó szerint ki-be járkálunk más regényekbe is. Egyszóval nagyon meta a szöveg, és ezt díjaztam. 
Ide kívánkozik a külalak kérdése is: nagyon sok ötlet van a formátumban is, és itt a borítóra, a fejezetek eleji illusztrációkra gondolok, de a betűtípusokkal való játék is kreatív. Az egyik gyilkos például úgy bukik le, hogy az egyik betűt különös módon hajlandó csak leírni. Eleve nem különül el a kötetben a szó és az írás, szereplőink hiába "hallják" csak a másikat, valahogy az írást is érzékelik, ami nagyon izgalmas elgondolás. 
Aztán a narrátor is mindegyik fejezetben más: hogy miért? Az első narrátorról kiderül, hogy ő a gyilkos, a második is azzá válik a szerelem miatt, a harmadik rész elején nincs is elbeszélő, amikor már feltűnő a hiánya, akkor az egyik főszereplőnk veszi át ezt a szerepet, a negyedik részt a felügyelő narrálja, az utolsót pedig egy emberi fél ésszel rendelkező járőrkutya. Ezek a körülmények pedig rengeteg játékosságot engednek meg: a szójátékoktól kezdve, a szűkszavúságon keresztül a halmozásokig rengeteg kreativitást találhat itt az olvasó, ami már csak ezzel is különleges élménnyé varázsolja a regényt. Pedig akkor még nem is beszéltünk a különleges betűtípusokról, és a nemzetiségek, társadalmi csoportok egyéni hangjáról. 
A paródián magán nagyon jókat szórakoztam, volt, hogy hangosan felröhögtem, pedig ezt igen ritkán éri el nálam bármelyik könyv is. A szereplők kifigurázása jól sikerült. Az például, hogy a felügyelőnek mennyi baja van, és minden részben elveszti egy végtagját, de neki meg sem kottyan, már eleve tipikus, persze nagy túlzásokkal, de aztán jön a csavar, hogy a fa végtagokba rejti a mindennapi itókáját, a dohányát, stb. A társa pedig, bár csak egy kislány, egyre feljebb mászik a ranglétrán, közben egy iratszekrényben lakik. (??) Ennek is minden elemét jól kiaknázza asz író. Aztán persze megjelennek a tipikus alakok a lassú boncnokon kezdve az orosz maffiózókon keresztül a kémekig. 

A végét én is kicsit gyengébbnek éreztem, amikor még hiányzott 30 valahány hulla a 101-hez, és már szinte minden lehetőséget kihasznált az író. Itt is az írás nehézségére reflektál Kőhalmi Zoltán, hogy milyen nehéz határidőre írni, a címnek megfelelni, és értelmes befejezést rittyenteni. Az pedig, hogy miért is kell ennyi hulla, szintén nagyon kreatív és szórakoztató. 

Hogyan születik meg egy könyv?

Ezt a részét talán még inkább szerettem, mint magát a paródiát. Valahogy ez tisztelgés is könyvszakmában dolgozók előtt, mert olyanok is szereplők lesznek, akiket az olvasók nem szoktak látni. Pl.: a korrektor, a szerkesztő, a könyvtáros, a könyv ISBN száma, az író stb. Még ki sem nyitottam a könyvet, amikor erre már felkészített a fülszöveg, az életrajz, a meg nem írt könyvek listája. Aztán a fejezetek eleji képek is felcsigázzák az olvasót, hogy mi jön még itt? A nyomozó és a lány nagyon jól eltaláltak, maguk a párbeszédek is tipikusak, persze karikírozottak, de a nyomok és a következtetések is akkora bakugrásokkal haladnak, amin csak mosolyogni lehet. A kihallgatási módszerek (rossz fiú - jó fiú), a hallgatási nyomasztások mind- mind ismerősek lehetnek nemcsak a skandináv, de a legtöbb krimiből is. Az evési, ivási szokások, az északi hangulat is nagyon jól megjelenik. 
Nem tudom, hogy akik rajonganak az eredeti műfajért ez hogyan tetszhet, de én nagyon díjaztam minden kis ötletességet, amit felfedeztem benne, és mint paródia is nagyon jó, mert megvannak azok az aha- élmények, amikor ráismerünk az eredetire. 
Azért az is elmond valamit, hogy szinte az összes könyves közreműködő valahogy belekeveredik a bűnügyekbe. Kiemelkedő volt a helyesírást előtérbe helyező kapitány, aki az életét tette fel arra, hogy kiművelje embereit. A szektájuk és a "szent könyvük" nagyon jó vonal volt, amikor ezek leesnek az olvasónak, azok nagyot csattannak. 

Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet, gyorsan haladtam vele, és nevettem, kuncogtam rajta. Nekem sokféle humor bejön, és mivel elég olvasott vagyok, az utalásokat is többnyire értettem, ezért úgy éreztem, hogy nekem íródott ez a könyv.