19. hét: Egy uralkodó portréja

 A 19. héten (május 6- 12.) kilenc könyvet olvastam el:

1. Lucy Score: Amit magunk mögött hagyunk
2. Bálint Ágnes: Mazsola
3. Hannah Grace: Icebreaker - Jégtörő
4. Robin Stevens: Egy kis arzént a teába?
5. Alexandre Dumas: Korzikai testvérek (HANGOSKÖNYV)
6. Henri Troyat: Nagy Katalin
7. Ken Follett: Egy új korszak hajnala
8. Bálint Ágnes: Mazsola és Tádé
9. Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Sokszor említem, hogy milyen nehéz heti könyvet választani. Most is, mit válasszak? Amit annyira szerettem, hogy a 800 oldala ellenére szinte egy nap alatt ledaráltam, vagy a cuki mesekönyvet, esetleg egy olyat, aminek nagyon szerettem a világát, és amit hosszabb ideig ízlelgettem, vagy ami megríkatott? Ezen a héten végül az lett a nyertes, amiről úgy éreztem, hogy a legtöbb mondanivalóm van, és ez egy ismeretterjesztő mű: Henri Toyat: Nagy Katalin című monográfiája. 

Nemrég olvastam a szerzőtől a Raszputyin című művét, ami szintén információgazdag volt, de nem voltam vele teljesen megelégedve. Így kicsit félve fogtam bele ebbe a jóval vastagabb művébe. Ez szinte hibátlanra sikeredett. A stílusa olyan gördülékeny, hogy olyan, mintha regényt olvastam volna, és a cárnő élete is fordulatos, szinte regényes volta miatt erre még rásegített. Katalin emlékiratai és a kortársakkal való igen gazdag levelezése adja a gerincét a kötetnek, sokszor van idézet ezekből a művekből. 

II. Katalinról mindenki hallott, tanultunk róla, de ezek alapján amit róla tudtam, nem lett szimpatikus számomra. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy csak ímmel-ámmal vágtam bele, pedig kár volt félnem. Most sem lett a kedvenc uralkodóm, de jobban rálátok az ő személyiségére, munkásságára.

Nagy Katalin személyisége

Szó ami szó, nem volt egyszerű eset. Szerintem teljesen torz önképe volt magáról. Legalábbis a kortársak teljesen máshogy látták, mint ő önmagát. Ahhoz azonban volt elég önismerete, hogy tudja, mit tud megtenni, és mit nem. Ezenkívül irigylésre méltó munkabírás jellemezte. Ő nem egy henye uralkodó volt, aki mindent a szolgákkal végeztetett, hanem ő dolgozott a legtöbbet, általában reggel hattól, este tízig. Rengeteg rendeletet, törvényt hozatott, bizottságokat hozott létre, amiket irányított, sokat építtetett, és aktívan figyelte a külpolitikát, a végén pedig befolyásolta is. 

Az ellentmondás abból fakadt, hogy ő a liberális eszméktől indult, elméletben ezt is helyeselte és támogatta, magát felvilágosult uralkodónak tartotta, de amikor trónra került, akkor rájött, hogy az Orosz Birodalomban, ahol I. Péter rendelkezései ellenére még mindig barbárságban élnek a nyugathoz viszonyítva, ezeket nem fogja tudni megvalósítani még önkényuralmi eszközökkel sem. Saját bevallása szerint egy ekkora területű országot csak kemény kézzel, zsarnoksággal lehet uralni. 

Ugyanakkor a külföldi követek mind arról számolnak be, hogy az udvari légkör sehol máshol nem volt ilyen közvetlen és szellemileg pezsgő, mint itt. Elbűvölő személyisége, barátságossága és kíváncsisága miatt szerettek a közelében lenni. Élete nagy részében levelezett Grimmel, Voltaire-rel, Diderot-val. Unokájának egy svájci nevelőt szerzett, hogy a liberális eszmékre tanítsa meg. Mindez csak a francia forradalom kitörésével változott meg, amikor is a cárnő félt, hogy az országába is begyűrűzik ez a káros eszme, a lázadás a hatalom ellen. Ekkor megtagadta korábbi tanítóit, hiszen a filozófusokban látta a bujtogatót, azokat, akik előkészítették a talajt a szörnyű királygyilkosságra és a forradalomra. 

Ermitázs

Ugyanakkor tény, hogy műveltsége nem volt széleskörű. Főleg akkor olvasott rengeteget, amikor még a hatalomra várva szinte szobafogságban élt, de akkor sem regényeket, hanem filozófia műveket, eszméket. A zenéhez semmilyen affinitása nem volt. A színműveket sem mindig helyesen ítélte meg, bár ő is írt darabokat. Az orosz kultúrát semmire sem tartotta, és nem is támogatta. Nagyon felháborodtam, amikor olvastam, hogy az a külföldi szobrász, aki megalkotta Nagy Péter lovasszobrát több évnyi kemény munkával, szinte semmi segítséggel, sok kudarc után felállva, amikor elkészült, meg sem nézte Katalin, el sem búcsúzott az alkotótól, alig fizette ki a járandóságát. Amikor pedig csalódottan hazament a művész, akkor leplezték le a szobrot, és a dicsőséget persze a cárnő aratta le, mintha a semmiből egyszer csak ő teremtette volna oda ezt a műalkotást. Nagyon sajnáltam a szobrászt, aki mellesleg munkája közben rengeteg gúnyt, kritikát és meg nem értést kapott, ebből a példából is látszik, hogy az egyes embert csak bábúnak tartotta és semmibe vette az uralkodó.

Végül érdemei közé tartozott az Ermitázs létrejötte, és Szentpétervár kiépítése.

Hatalomra kerülése és annak megtartása

Egész gyerekkorától megismerhetjük Katalint, ahogy egy nem is túl jelentős német fejedelmi udvarban protestáns környezetben nevelkedik. Aztán I. Erzsébet cárné kinézi feleségnek az unokaöccsének, és egyben trónutódjának. Amikor édesanyjával Oroszországba utaznak, először nem is a jegyesét kell meghódítani, hanem a cárnőt, aki egy nagyon szeszélyes, a szépségére hiú és rendkívül féltékeny zsarnok, akit az ország nem érdekel, csak a szeretői és a divat, na meg a hatalom megtartása. Miután az első próbán túlesnek, Katalin egy ismeretlen helyen és helyzetben találja magát, de már akkor rendkívül eltökélt. Pedig rengeteg akadály áll előtte: a férje, az udvari intrikák, anyja lehetetlen viselkedése, Erzsébettel való ellentmondásos viszonya. Azonban rögön áttér a pravoszláv hitre, szorgalmasan tanul oroszul, végül még trónörököst is produkál ( a hogyan már más kérdés). Sokszor kerül olyan helyzetbe, ahol csak hajszálon függ a sorsa. Mégis, ő csak uralkodónőként tudja elképzelni az életét, és ezért mindent meg is tesz. 

Henri Troyat

Erzsébet halála után férje, III. Péter kerül a trónra, aki enyhén szólva is egy idióta. A meggyilkolását is tárgyalja a könyv, illetve azt, hogy mennyi köze volt ehhez Katalinnak. A hatalomátvétellel azonban még nincs minden rendben, és a szellemek kísértik szinte az uralkodása végéig, hol átvitt értelemben, hol valóságosan : ál-Péterek személyében, akik lázadnak a zsarnokság ellen. 

Azonban mindezekkel sikeresen megbirkózik a cárnő, és onnan kezdve az van, amit ő akar. Az emlegetett munkabírása miatt rengeteg rendeletet hoz, de ezek főleg az arisztokratákat érinti. A jobbágyság helyzete egyre rosszabb, és a felkelések leverése után már a hajlandóság sincs meg a nőben a változtatásra. 

Külfölddel is el kell fogadtatni a hatalmat, ami nem megy simán, de végül odáig jutott, hogy ő is az egyik hatalmi tényező lett. Lengyelország felosztás(ai) mindig is felháborítottak, ebben oroszlánrészt játszott Katalin. Azt azonban nem tudtam, hogy előtte az egyik szeretőjét tette meg bábkirálynak. Így még undorítóbb az egész ügy. A törökökkel és a svédekkel való háborúskodás, a porosz I. Frigyessel való ellentmondásos viszony, a II. Józseffel való barátsága és a franciák utálása mind-mind szépen le van vezetve a könyvben. 

A férfiak

A férjével való kapcsolat az elején még baráti, bajtársi Erzsébettel szemben. Majd az elhálással való gondok és a két házastárs elfordulása egymástól utat nyitott a szeretők végtelen sorának. Ritkán választ a cárnő olyan férfit maga mellé, aki igazi társa lenne. A fő szempont, hogy fiatal, jóképű, szexuálisan jól teljesítő legyen. Az, hogy szellemileg nem ért fel az uralkodóhoz, nem számított, ahogy az sem, hogy a környezete, az udvar és az ország ezt mennyire sínylette meg. Amint ráunt valakire, barátsággal vált el tőle, rengeteg ajándékot, földet, néhány ezer jobbágyot kapott búcsúzóul. 

Az egyetlen kivétel Patyomkin volt, aki még a szenvedély kihunytával is Katalin társa maradt a politikai éleslátása és szellemi partnersége miatt. Az, hogy titkon megházasodtak volna, nem lehet tudni. Mindenesetre a szeretők többségét is Patyomkin választotta ki a cárné számára. A bukása azonban ismételten Katalin kegyetlenségéről árulkodik, kissé szánalomra méltó is. 

A krími utazás, amit Patyomkin rendez meg, egyszerűen sírnivalóan nevetséges a díszletekkel, a látszattal, a pompával. Itt felmerülhet persze a kérdés, hogy egy hosszú ideje uralmon lévő király mennyire áll még a valóság talaján, mennyit tud igazából az országáról és mennyire vakítják el a körülötte lévő udvar, az intrikák vagy maga a hatalom? 

Nagyon érdekes volt látni, hogy honnan indult, és hová jutott, és hogy hogyan követi el szinte ugyanazokat a hibákat, mint Erzsébet, akit kritizált anno (pl. az unokák nevelése, a szeretők stb.), és amelynek olyan élesen látta a hibáit. 

Nagyon tanulságos ez a könyv, rengeteget okultam belőle, még sokat lehetne róla beszélni. Nem bánom, hogy elolvastam!