A 17. héten (április 22-28.) csak három könyvet olvastam el, bár mind a három tetszett:
1. John Scalzi: Vének háborúja
2. Elle Cosimano: Finlay Donovan ölni tudna
3. Julie Klassen : A klastrom árnyai
Ezek közül az első nyerte el a hét könyve helyezést, ami azért meglepő, mert soha nem gondoltam volna, hogy nekem egy katonai sc-fi tetszene. Azonban ez a könyv olyan jó humorral rendelkezett, hogy megetette velem az egész zsánert. Különben a szokásos sztori miatt tekintettem ki a komfortzónámon kívülre: egy kihívás miatt kell két katonai sci-fit olvasnom, ez a sorozat pedig kéznél volt, hiszen édesapámnak kb. 10 évvel ezelőtt megvettem az egész sorozatot, és viszonylag rövidek a részek (pontosítva: egy sci-fihez képest ultrarövidek). Különben azt vettem észre, hogy nehezebben állok neki egy sci-finek, de aztán mégis szinte kivétel nélkül maradandó olvasmányélményekként maradnak meg az emlékezetemben, sokuk egyből a kedvencek polcán landol.
Maga a cím is nagyon figyelemfelkeltő, illetve az alap kiindulási helyzete a regénynek. 75 évesen dönthetsz úgy, hogy elhagyod a Földet, de cserébe egy jobb minőségű testben élsz majd tovább. Nagyon érdekes, hogy ennyit tudnak csak a Földön a dologról, és ez alapján kell ilyen fontos döntést hozni. Ahogy a főhősünk John útját követjük, mi is úgy tudunk meg egyre több mindent a hogyanról.
Az agyáttöltés egy fiatal, katonatestbe nagy változás, de állítólag ilyen egy jó katona: van már élettapasztalata, és sokkal több mindenre képes egy ilyen fiatal testben, mint az ifjúság, aki még nem elég bölcs ehhez. Ez egy nagyon izgalmas szituáció, amin érdemes elgondolkozni, mert sok erkölcsi dilemmát is felvet. Azonban a narrátor humora miatt végig szórakoztatva olvashatjuk végig ezeket a súlyos dilemmákat, döntéseket.
A kiképzés során és utána a bevetésekben is sok szereplővel ismerkedünk meg, de aztán nem kell velük túlságosan sokáig terhelni az agyunkat, mert az író kíméletlenül kinyír mindenkit függetlenül attól, hogy mi főszereplőnek hisszük-e vagy nem. Szó szerint hullanak itt a hullák. Ráadásul, amikor éles bevetésekbe veszünk részt, akkor rengeteg más néppel is találkozunk, akik természetesen mind az ellenségeink. Nehezen jegyeztem meg, hogy melyik fajra mi a jellemző, mert olyan gyorsan pörögtek az események, hogy csak kapkodtam a fejemet, és a jellemzésükkel nem foglalkozott annyit Scalzi.
Nagyon érdekes kérdéseket vetett fel az AgyGép is: mi a magánélet és a közösségi lét határa. Tény, hogy nagyobb hatékonysággal harcolnak, ha mindenki lát a másik szemével is, de ezzel tulajdonképpen elgépiesednek ők maguk is. Ráadásul a kreativitás, az egyéniség is sokkal inkább háttérbe szorul. Meg első látásra jó, hogy minden információt készen és gyorsan megkapsz, de ez az ellenőrzésre és az agymosásra is nagyon nagy esélyt biztosít.
Külön kiemelkedő az a rész, amikor Jane-el találkozik a főhős, aki egy szellemhadtest (egy különleges alakulat) tagja, de ő a meghalt felesége feljavított testét kapta meg, de az agyát ugye nem. Ez mind a kettőjükben különös érzéseket kelt. Nagyon szerettem az ő dinamikájukat is. Ezáltal pedig kicsit belekukkanthattunk ebbe a különleges hadtestnek az életébe is.
Szerettem a különböző szereplőket, mindegyik egy külön egyéniség volt, és az interakciójukat is. Még ha rövid időt szabott is ezekre az író, nagyon erőteljes benyomásokat kaptunk általuk. Igazi hullámvasút ebből a szempontból is a könyv, hiszen ebben az alig 250 oldalban meghatódunk, nevetünk, szörnyülködünk, elgondolkodunk stb.
Végül a technológiai lopások témakörét is megemlítem. Nagyon érzékletesen le van festve, hogy az nem fejlődés, ha egy fejlettebb technológiai vívmányt lopunk el más fajoktól, és onnan kezdve azt fogjuk használni. Ezt Scalzi is csalásnak aposztrofálja. Mert attól még, hogy használjuk, nem értjük a működését. Nem inkább hanyatlás ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése