11. hét: Március kedvenc könyve

 A 11. héten (március 11-17.) nyolc könyvet olvastam el. Ezek:

1. Gráczer L. Tamás: A Háromfa Hölgye
2. Sabrina Jeffries: Az agglegény
3. Nemes Nagy Ágnes: A titkos út
4. Eric Jager: Az utolsó párbaj
5. Sarah Adams: Ha Rómában jársz...
6. Ruff Orsolya: A londoni gyémántrablás
7. Ruff Orsolya: A zöld macska titka
8. Shakespeare szonettjei

Ezek közül egy magyar történelmi krimi lett a hét, sőt a hónap könyve nálam, ez pedig a Háromfa Hölgye. 

Nagyon vicces volt, hogy azt gondoltam, hogy nem olvastam még az írótól, hiszen Tamara csatornáján (Faltól falig könyvesvlog) figyeltem fel erre a sorozatra, de aztán kiderült, hogy több álnevet is használ az író, az egyik ezek közül pedig Gál Dorina. A könyvklubosaimmal olvastuk együtt az Aranyszív c. művét, aminek van mohácsi vonatkozása is. 

Ez a műve is történelmi témájú, csak ez Hunyadi Mátyás uralkodása alatt játszódik, és egy nagyszerű krimi. Már a korszakot is nagyon díjaztam, mert nagyon kevés regény szól erről az időszakról, ráadásul ez még az első feleségének, Katalinnak az idejéből való, akinek különben nagy szerepe is van a történetben, tehát ez még az uralkodása kezdete. A főbb szereplők azonban nem a nemesek, az arisztokraták közül kerülnek ki, hanem a kitaszítottak, a semmibe vett, szegény budai lakosok közül. 

Szereplők

Mindjárt itt van a főszereplőnk, Marcus, aki a budai hóhér. Ő lesz a nyomozónk. Miközben megoldja az ügyet, sok mindent megtudunk róla, bár nem mindent, gondolom ez majd a sorozat további részeiben kerül napvilágra. Eredetileg orvosnak tanult, de aztán - csak homályos utalásként tudjuk meg - megöl egy embert. Hogy ne kerüljön bitófára, vállalja, hogy elfoglalja a budai hóhér megüresedett posztját, és amíg ezt ellátja, addig nem végzik ki. Szóval nem jókedvéből, szadizmusból lesz ez a foglalkozása, sőt megpróbál mindig a legirgalmasabban , a legkevesebb kínzással, fájdalommal végezni a rábízottakkal. Emellett a szegények körében kitűnő csontkovács hírében áll. Így még ha tartanak is tőle, sokszor fordulnak hozzá segítségért. Nagyon szépen rajzol, amit az anatómiai tanulmányaira használ leginkább, illetve arra, hogy az általa kivégzett embereket megörökítse. 

Aztán vannak segédei is, akiknek a Caspar, Melchior, Balthasar nevet adja (Gáspár, Menyhért, Boldizsár analógiájára), a nép a háromkirályoknak is nevezi őket. Nekik sem irigylésre méltó a sorsuk, bár az is igaz, hogy nem ártatlan báránykák. Sintérként is szolgálják a várost, pellengére állítják a tolvajokat, bűnözőket, ezenkívül a gazdátlan állatokat kivégzik, csontjukat megfőzik enyvnek, ami nagyon büdös stb. Persze velük sem akar senki érintkezni.

A következő ilyen szereplő a Szarkirály, aki megtalálja a hullát. Ő végzi a város latrináinak és csatornáinak az ürítését és tisztítását, természetesen a segédeivel együtt. Hiába él azonban viszonylag tehetősen, ha senki nem akar érintkezni vele, már csak a messzire szálló szagok miatt sem. 

Az egyik kedvenc szereplőm Marcus kedvese, Regina. Ő az egyik nyilvánosházban dolgozik, de mivel a hóhér szeretője, senki más nem akar hozzányúlni, így valahol kiváltságos helyzetbe kerül, és a madám jobbkezévé válik nagyszerű szervezői készsége miatt. Az ő kapcsolatukat, párbeszédeiket nagyon szerettem, jó párost alkottak nem csak a magánéletben, hanem a nyomozás kapcsán is.

Sok más szereplő is felbukkan, még Janus Pannoniusszal és magával Mátyás királlyal is kapcsolatba kerül Marcus. Így igencsak széles az a társadalmi paletta, amit könnyedén, és nagyon látványosan, emlékezetesen mutat be az író. Ezáltal pedig szinte megelevenedik a történelem előttük. 

A nyomozás

A történet úgy indul, hogy a Szarkirály felhívja Marcus figyelmét, hogy a bitófán (a Háromfán) lóg egy ismeretlen hölgy. A hóhér meghökken, hiszen nem ő akasztotta fel az illetőt. Látszólag öngyilkosság történt, így főhősünknek kell eltemetnie, és mivel nem lehet megszentelt földbe, ezért a bitófa környékén. Mielőtt azonban ez megtörténne, Marcus megvizsgálja a nőt, akinek a hajába egy sárga szalagot talál, ami annak idején a prostituáltak jele volt. Itt említem meg, hogy a borító egyszerűen zseniális lett, ott is ábrázolják ezt a fontos tárgyat. A lényeg, hogy nyomozónknak feltűnik néhány részlet, ami nem illik a képbe. Ezért a saját szakállára nyomozni kezd. Ebben segíti őt Regina, a segédei, az egyik közeli templom papja, de persze sokan vannak, akik hátráltatják őt. Az egyik legnagyobb gond, hogy nem ismeri senki a szép hullát, így amint sikerül kideríteni, hogy ki is ő valójában, a nehezén már túl van. Persze csak látszólag, hiszen amint egyre közelebb kerül a megoldáshoz, egyre kegyetlenebb dolgok történek, és felbukkan még néhány hulla is. 

Magát a nyomozást is nagyon szerettem, azt, hogy olyan eszközökkel kellett megoldani az ügyet, ami számunkra szokatlan, akik megszoktuk, hogy a technika és a modern eszközök nagyban segítik a detektívek munkáját. A boncolás, az anatómia kezdetei, a következtetések így mind plusz érdekességeket tartogattak. Ebből a szempontból is fantasztikus munkát végzett Gráczer L. Tamás. 

Nem is beszélve a versekről, a különböző tanulmányokról, az utazásokról, a mindennapi élet szemléltetéséről. 

Annyira jól működött a könyv mind történelmi, mind a krimi szempontjából, hogy az már csak hab a tortán, hogy a stílusa is nagyon jó, szinte szépirodalmi. Mindenképpen folytatni akarom a sorozatot, így már be is szereztem a következő részt. 

15. hét: Csak egy paródia?

 A 15. héten (április 8.- április 14.) hat könyvet olvastam el :

1. Luigi Pirandello: Az ezerarcú ember
2. Philip K. Dick: Emlékmás
3. Kő kövön... marad
4. Lucy Score: Amin sosem leszünk túl
5. Stepanka Sekaninové: Hétköznapi holmik krónikája
6. Kőhalmi Zoltán : A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban

Ez utóbbi lett a hét könyve nálam. 

Az úgy volt, hogy egy skandináv krimi címkével kellett volna olvasnom egy kihíváshoz, csakhogy én nem szeretem őket, szerintem már olvastam annyit az évek során, hogy az bőven elég életem végéig. Azonban ezen a könyvön is rajta van a címke, és a kihívásgazdával egyeztetve én ezt olvastam erre a pontra. Milyen jól tettem! 

Paródia vagy posztmodern?

Kezdjük talán a műfajjal. Én, mint paródiát vettem a kezembe, de jóval többet kaptam ennél. Persze fergetegesen szórakoztam a könyvön, ez vitathatatlan. Azonban szerintem ez bőven elmegy posztmodern regénynek is, hiszen rengeteget reflektál magára az írás folyamatára és más könyveket is teljesen lazán kezel, szó szerint ki-be járkálunk más regényekbe is. Egyszóval nagyon meta a szöveg, és ezt díjaztam. 

Ide kívánkozik a külalak kérdése is: nagyon sok ötlet van a formátumban is, és itt a borítóra, a fejezetek eleji illusztrációkra gondolok, de a betűtípusokkal való játék is kreatív. Az egyik gyilkos például úgy bukik le, hogy az egyik betűt különös módon hajlandó csak leírni. Eleve nem különül el a kötetben a szó és az írás, szereplőink hiába "hallják" csak a másikat, valahogy az írást is érzékelik, ami nagyon izgalmas elgondolás. 

Aztán a narrátor is mindegyik fejezetben más: hogy miért? Az első narrátorról kiderül, hogy ő a gyilkos, a második is azzá válik a szerelem miatt, a harmadik rész elején nincs is elbeszélő, amikor már feltűnő a hiánya, akkor az egyik főszereplőnk veszi át ezt a szerepet, a negyedik részt a felügyelő narrálja, az utolsót pedig egy emberi fél ésszel rendelkező járőrkutya. Ezek a körülmények pedig rengeteg játékosságot engednek meg: a szójátékoktól kezdve, a szűkszavúságon keresztül a halmozásokig rengeteg kreativitást találhat itt az olvasó, ami már csak ezzel is különleges élménnyé varázsolja a regényt. Pedig akkor még nem is beszéltünk a különleges betűtípusokról, és a nemzetiségek, társadalmi csoportok egyéni hangjáról. 

A paródián magán nagyon jókat szórakoztam, volt, hogy hangosan felröhögtem, pedig ezt igen ritkán éri el nálam bármelyik könyv is. A szereplők kifigurázása jól sikerült. Az például, hogy a felügyelőnek mennyi baja van, és minden részben elveszti egy végtagját, de neki meg sem kottyan, már eleve tipikus, persze nagy túlzásokkal, de aztán jön a csavar, hogy a fa végtagokba rejti a mindennapi itókáját, a dohányát, stb. A társa pedig, bár csak egy kislány, egyre feljebb mászik a ranglétrán, közben egy iratszekrényben lakik. (??) Ennek is minden elemét jól kiaknázza asz író. Aztán persze megjelennek a tipikus alakok a lassú boncnokon kezdve az orosz maffiózókon keresztül a kémekig. 

A végét én is kicsit gyengébbnek éreztem, amikor még hiányzott 30 valahány hulla a 101-hez, és már szinte minden lehetőséget kihasznált az író. Itt is az írás nehézségére reflektál Kőhalmi Zoltán, hogy milyen nehéz határidőre írni, a címnek megfelelni, és értelmes befejezést rittyenteni. Az pedig, hogy miért is kell ennyi hulla, szintén nagyon kreatív és szórakoztató. 

Hogyan születik meg egy könyv?

Ezt a részét talán még inkább szerettem, mint magát a paródiát. Valahogy ez tisztelgés is könyvszakmában dolgozók előtt, mert olyanok is szereplők lesznek, akiket az olvasók nem szoktak látni. Pl.: a korrektor, a szerkesztő, a könyvtáros, a könyv ISBN száma, az író stb. Még ki sem nyitottam a könyvet, amikor erre már felkészített a fülszöveg, az életrajz, a meg nem írt könyvek listája. Aztán a fejezetek eleji képek is felcsigázzák az olvasót, hogy mi jön még itt? A nyomozó és a lány nagyon jól eltaláltak, maguk a párbeszédek is tipikusak, persze karikírozottak, de a nyomok és a következtetések is akkora bakugrásokkal haladnak, amin csak mosolyogni lehet. A kihallgatási módszerek (rossz fiú - jó fiú), a hallgatási nyomasztások mind- mind ismerősek lehetnek nemcsak a skandináv, de a legtöbb krimiből is. Az evési, ivási szokások, az északi hangulat is nagyon jól megjelenik. 

Nem tudom, hogy akik rajonganak az eredeti műfajért ez hogyan tetszhet, de én nagyon díjaztam minden kis ötletességet, amit felfedeztem benne, és mint paródia is nagyon jó, mert megvannak azok az aha- élmények, amikor ráismerünk az eredetire. 

Azért az is elmond valamit, hogy szinte az összes könyves közreműködő valahogy belekeveredik a bűnügyekbe. Kiemelkedő volt a helyesírást előtérbe helyező kapitány, aki az életét tette fel arra, hogy kiművelje embereit. A szektájuk és a "szent könyvük" nagyon jó vonal volt, amikor ezek leesnek az olvasónak, azok nagyot csattannak. 

Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet, gyorsan haladtam vele, és nevettem, kuncogtam rajta. Nekem sokféle humor bejön, és mivel elég olvasott vagyok, az utalásokat is többnyire értettem, ezért úgy éreztem, hogy nekem íródott ez a könyv.

10. hét: Egy kívül - belül szép meseregény

 Március 4. és 10. közé esett az év 10. hete, ahol 9 könyvet olvastam el. Ezek:

1. Miha Mazzini: Kitörölve

2. Elizabeth Lim: Hat bíborszín darumadár

3. T. Erikson: Idiótákkal körülvéve

4. Grecsó Krisztián: Belefér egy pici szívbe

5. María I. S. Vegara: Jane Goodall

6. Lindsay Galvin: Barátom, az oktopusz

7. Szalóki Ági: Körforgás

8. Kertész Edina: A fiú, aki kertész akart lenni

9. Benjamin Stevenson: A családomban mindenki gyilkos

Ebből az erős mezőnyből négyen is kikerülhettek volna győztesként, mégis a Hat bíborszín darumadár lopta be leginkább magát a szívembe. 

Nem mehetünk el szó nélkül a gyönyörű külseje mellett. Ilyenkor mindig kicsit tartok attól, hogy a belső meg tudja-e ugrani a külcsínt, de itt számomra abszolút hozta az elvártat. Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy én az eredeti Andersen mesét is nagyon szeretem. Mindig kiemelt helyet foglalnak el a szívembe azok a mesék, ahol jó testvér- viszonyokról van szó, illetve (ettől függetlenül is) amikor valamilyen nagy igazságtalanságot kell kiküszöbölni, nagy áldozatot kell hozni az igazság és a szeretet nevében. Itt pedig mind a kettőről szó van. Az alap mese értékeit is megtartotta az írónő, még a fordulatok egy részénél is meglepően hűséges maradt hozzájuk (pl. vőlegény/férj vonala), amit nagyon díjaztam, de ahol kellett, ott annyira meglepő fordulatokat vetett be, amik megleptek és elgondolkodtattak, és beláttam, hogy igen jót tettek a történetnek, mert így nem volt minden kiszámítható és ezáltal unalmas. 

A kapcsolatok

Minden könyvnél sarkalatos pont nekem az emberi kapcsolatok milyensége, ami itt teljesen kiszolgálta az ízlésemet. Elsősorban természetesen a testvérek viszonya. Nagyon szerettem olvasni róluk. Az elején jól bemutatta a szerző, hogy mennyire kezdtek elszakadni a nagyobbak a különböző kötelességeik, tanulmányaik közepette a húguktól. Tetszett az is, hogy különböző karaktert kaptak a fiúk, meg lehetett különböztetni őket a személyiségük, humoruk alapján.

 Mindegyiknek kicsit más volt a kapcsolata Shiorival. Amikor pedig daruvá változtak, ez persze változott, meg nem voltak olyan sokat együtt, de azt sem várták a lánytól, hogy mindent ő oldjon meg, ők is nyomoztak az átok és az ellenszer után. A kedvenc jelenetem a barlangos volt velük kapcsolatban. 

A mostohaanyjával való kapcsolata sem egyértelmű a főhősnek, hiszen az elején ez egy nagyon szeretetteljes, aztán később elhidegülő és gyanakvó viszony. Azonban ez sem lesz soha egysíkú, mindig árnyalt marad, és ahogy egyre több mindent tudunk meg a külföldi nőről, ez a kép folyton változik. Nagyon ügyesen csinálta ezt Lim. 

Két férfi is bejön a képbe a szerelmi szállal. Az egyik a vőlegény, akinek a jellemét és a múltját szintén fokozatosan ismerjük meg, és akit nagyon megszerettem, szinte a kedvencem lett. Az éleslátása, a hűsége és a szelídsége szerintem példát ritkító. Én neki drukkolok, szerintem ez egyértelmű. Szerettem a párosukat Shiorival, és azt is, ahogy a férfi a vár többi lakójával, de elsősorban a húgával bánt. Az szintén szívmelengető volt. A másik férfi pedig a sárkányfi. Az ő kapcsolatuk hozta számomra a humort. Én az ő viszonyukat nem igazán tudtam komolyan venni, még kis "csikónak" tűnt ez a lény, hiába adta a félelmetest.

A cselekmény

Végig izgalmas, fordulatos, kalandokkal teli ez a könyv, nem unatkoztam egy percet sem. Gyorsan lehetett haladni vele, mert nagyon olvasmányos. A jellegzetes mesei elemek is megjelennek, mint a magányos hős, aki útnak indul. A segítők, akiktől támogatást vagy éppen akadályoztatásokat kap. Pl. nagyon meglepett az áruló személye is, az jól fel volt építve. Az álruhás szereplők, az átok védelme vagy káros hatása, a világ felépítése mind segítette a kibontakozást, és olyan jól helyére kerültek a dolgok a végére.

A mondanivaló pedig a sors és az egyéni döntések ütköztetéséből kerül ki. Mennyire van előre kijelölve a sorsunk? Mi múlik rajtunk? Min tudunk változtatni? Akarunk-e változtatni, van-e elég bátorságunk hozzá? Ami első ránézésre leküzdhetetlen akadály, az lehet, hogy később a  legnagyobb áldás lesz, és a legnagyobb ajándék. 

Már be is szereztem a második részét, alig várom, hogy belefogjak!