15. hét: Csak egy paródia?

 A 15. héten (április 8.- április 14.) hat könyvet olvastam el :

1. Luigi Pirandello: Az ezerarcú ember
2. Philip K. Dick: Emlékmás
3. Kő kövön... marad
4. Lucy Score: Amin sosem leszünk túl
5. Stepanka Sekaninové: Hétköznapi holmik krónikája
6. Kőhalmi Zoltán : A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban

Ez utóbbi lett a hét könyve nálam. 

Az úgy volt, hogy egy skandináv krimi címkével kellett volna olvasnom egy kihíváshoz, csakhogy én nem szeretem őket, szerintem már olvastam annyit az évek során, hogy az bőven elég életem végéig. Azonban ezen a könyvön is rajta van a címke, és a kihívásgazdával egyeztetve én ezt olvastam erre a pontra. Milyen jól tettem! 

Paródia vagy posztmodern?

Kezdjük talán a műfajjal. Én, mint paródiát vettem a kezembe, de jóval többet kaptam ennél. Persze fergetegesen szórakoztam a könyvön, ez vitathatatlan. Azonban szerintem ez bőven elmegy posztmodern regénynek is, hiszen rengeteget reflektál magára az írás folyamatára és más könyveket is teljesen lazán kezel, szó szerint ki-be járkálunk más regényekbe is. Egyszóval nagyon meta a szöveg, és ezt díjaztam. 

Ide kívánkozik a külalak kérdése is: nagyon sok ötlet van a formátumban is, és itt a borítóra, a fejezetek eleji illusztrációkra gondolok, de a betűtípusokkal való játék is kreatív. Az egyik gyilkos például úgy bukik le, hogy az egyik betűt különös módon hajlandó csak leírni. Eleve nem különül el a kötetben a szó és az írás, szereplőink hiába "hallják" csak a másikat, valahogy az írást is érzékelik, ami nagyon izgalmas elgondolás. 

Aztán a narrátor is mindegyik fejezetben más: hogy miért? Az első narrátorról kiderül, hogy ő a gyilkos, a második is azzá válik a szerelem miatt, a harmadik rész elején nincs is elbeszélő, amikor már feltűnő a hiánya, akkor az egyik főszereplőnk veszi át ezt a szerepet, a negyedik részt a felügyelő narrálja, az utolsót pedig egy emberi fél ésszel rendelkező járőrkutya. Ezek a körülmények pedig rengeteg játékosságot engednek meg: a szójátékoktól kezdve, a szűkszavúságon keresztül a halmozásokig rengeteg kreativitást találhat itt az olvasó, ami már csak ezzel is különleges élménnyé varázsolja a regényt. Pedig akkor még nem is beszéltünk a különleges betűtípusokról, és a nemzetiségek, társadalmi csoportok egyéni hangjáról. 

A paródián magán nagyon jókat szórakoztam, volt, hogy hangosan felröhögtem, pedig ezt igen ritkán éri el nálam bármelyik könyv is. A szereplők kifigurázása jól sikerült. Az például, hogy a felügyelőnek mennyi baja van, és minden részben elveszti egy végtagját, de neki meg sem kottyan, már eleve tipikus, persze nagy túlzásokkal, de aztán jön a csavar, hogy a fa végtagokba rejti a mindennapi itókáját, a dohányát, stb. A társa pedig, bár csak egy kislány, egyre feljebb mászik a ranglétrán, közben egy iratszekrényben lakik. (??) Ennek is minden elemét jól kiaknázza asz író. Aztán persze megjelennek a tipikus alakok a lassú boncnokon kezdve az orosz maffiózókon keresztül a kémekig. 

A végét én is kicsit gyengébbnek éreztem, amikor még hiányzott 30 valahány hulla a 101-hez, és már szinte minden lehetőséget kihasznált az író. Itt is az írás nehézségére reflektál Kőhalmi Zoltán, hogy milyen nehéz határidőre írni, a címnek megfelelni, és értelmes befejezést rittyenteni. Az pedig, hogy miért is kell ennyi hulla, szintén nagyon kreatív és szórakoztató. 

Hogyan születik meg egy könyv?

Ezt a részét talán még inkább szerettem, mint magát a paródiát. Valahogy ez tisztelgés is könyvszakmában dolgozók előtt, mert olyanok is szereplők lesznek, akiket az olvasók nem szoktak látni. Pl.: a korrektor, a szerkesztő, a könyvtáros, a könyv ISBN száma, az író stb. Még ki sem nyitottam a könyvet, amikor erre már felkészített a fülszöveg, az életrajz, a meg nem írt könyvek listája. Aztán a fejezetek eleji képek is felcsigázzák az olvasót, hogy mi jön még itt? A nyomozó és a lány nagyon jól eltaláltak, maguk a párbeszédek is tipikusak, persze karikírozottak, de a nyomok és a következtetések is akkora bakugrásokkal haladnak, amin csak mosolyogni lehet. A kihallgatási módszerek (rossz fiú - jó fiú), a hallgatási nyomasztások mind- mind ismerősek lehetnek nemcsak a skandináv, de a legtöbb krimiből is. Az evési, ivási szokások, az északi hangulat is nagyon jól megjelenik. 

Nem tudom, hogy akik rajonganak az eredeti műfajért ez hogyan tetszhet, de én nagyon díjaztam minden kis ötletességet, amit felfedeztem benne, és mint paródia is nagyon jó, mert megvannak azok az aha- élmények, amikor ráismerünk az eredetire. 

Azért az is elmond valamit, hogy szinte az összes könyves közreműködő valahogy belekeveredik a bűnügyekbe. Kiemelkedő volt a helyesírást előtérbe helyező kapitány, aki az életét tette fel arra, hogy kiművelje embereit. A szektájuk és a "szent könyvük" nagyon jó vonal volt, amikor ezek leesnek az olvasónak, azok nagyot csattannak. 

Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet, gyorsan haladtam vele, és nevettem, kuncogtam rajta. Nekem sokféle humor bejön, és mivel elég olvasott vagyok, az utalásokat is többnyire értettem, ezért úgy éreztem, hogy nekem íródott ez a könyv.