41. heti könyv: Egy sorozatgyilkos nyomában

 41. héten (október 07-13) hat könyvet olvastam el:

1. Elizabeth Hoyt: Színlelt szerelem
2. Washington Irving: Vázlatkönyv
3. Janikovszky Éva: A lemez két oldala
4. Karen Rose: Számolj tízig
5. Varga Katalin: Én, te ő
6. Éluard versei

Ebből most kiemelkedett számomra Karen Rose könyve. 

Tudtam, ha a kezembe kerül, végig akarom majd darálni, hiába 700 oldal feletti. A sorozat eddigi darabjai is ilyen hatással voltak rám. Ebben a részben a tűzoltóság és a rendőrség együtt nyomoz egy sorozatgyilkos után. A legjobban az a kérdéskör ragadott meg, hogy mi alapján válik a bűnöző azzá, amivé. Mai divatos elmélet szerint a traumák miatt, a családi háttér, rossz bánásmód miatt. Az egyik főszereplő, Reed azonban ezt elutasítja, mert szerinte minden a döntésen múlik. A legtöbb gyilkos dönthetne úgy, hogy mindezek ellenére ő nem öl, hanem egy másik utat választ. Hiszen sokkal többen éltek át traumákat, mint ahányan sorozatgyilkosokká váltak. Mert ők így döntöttek. Nagyon szimpatikus és elgondolkodtató számomra ez a vélemény. Különösen, mert vasárnap épp erről volt szó egy evangelizáción: manapság a bűnt már nem tartjuk bűnnek. A jót rossznak látjuk, a rosszat jónak. Így nem lehet javulni, gyógyulni. Csak akkor, ha az embernek van betegségtudata. Ha tudja, hogy rosszat tesz, és nem csak megvonja a vállát az embertársa halála láttán, mondván megérdemelte. 

Lényeges szerepet játszik a szociális hálózat nem jó működése és a nevelőszülők nem ellenőrzése is. Azonban az a jó, hogy a példák nem egyoldalúak, vannak kitűnő példaképek is. A javítóintézeti iskola is tanulságos volt. Voltak ott benn olyan gyerekek, akiktől már akkor félt a tanári kar. Mi lesz akkor, ha kijárják az iskolát, szabadon távozhatnak és rászabadulnak a társadalomra? Ugyanakkor nem lehet fogva tartani őket, hiszen milyen indok az, hogy félelmetesek? 

Gyilkos sokszor tévedésből mást öl meg, mint akit szándékozik. Azonban egy fél pillanatot sem szán arra, hogy sajnálja őket, sőt. Ők a járulékos veszteségek. Ez az érzéketlenség azért már sugall valamit. 

A szerelmes párunk között jól működött a kémia, a konfliktusaik, a beszélgetéseik, a dinamikájukat szerettem. Érdekes volt mind a kettejük családi háttere is. Jó volt, hogy a másik oldalt is megmutatta a szerző. Az áldozat iránti érzékenység Mia szempontjából egyértelműen ebből fakad. Szerettem a testvéri kapcsolatokat is. Itt is megmutatkozik sokféle oldal. Az anya szerepben szintén. Ezek a sokszínűségek tették emberivé a sztorit. Jeremy pedig külön kedvencem lett! 

Amiről eddig írtam, az a hátteret szolgáltatta csak, de ez elengedhetetlen egy remek könyvhöz. Az előtérben egy akciódús, izgalmas nyomozást láttunk sok mellékszereplővel, rengeteg hullával, néhány zsákutcával, és végül egy jóleső lezárással. Jöhet a következő rész!

21. hét: Egy sorozat második része törvényszerűen gyengébb, mint az első?

 A 21. héten (május 20-26) kilenc könyvet olvastam el:

1. Monica McCarty: A Bajnok

2. Móra Ferenc: A didergő király

3. Gazdag Erzsi: Mesebolt

4. Jennifer L.Armentraut: The Struggle - A küzdelem

5. Gráczer L. Tamás: Az Úr szukái

6. Julie Klassen: Zabolátlan szerelem

7. Csukás István: Süsü a sárkány

8. Andersen: A vadhattyúk

9. Susan Elizabeth Phillips: Zsák a foltját

Ebből a palettából ismételten Gráczer L. Tamás került ki győztesen. Válaszolva a kérdésre: itt nem, csak a világ, amibe visszatérünk már megszokottabb, nem üt akkorát, mint elsőre. Persze az író ezt is próbálja izgalmassá és újszerűvé varázsolni. 

Szilágyi Erzsébet, mint megbízó és történelmi személy nagyon izgalmas volt számomra, és néha nagyon ellentmondásos, nem mondanám, hogy megszerettem. 

Aztán a budai hóhérunk is bajban van, sürgősen hóhérsegédre lenne szüksége, mert kettesben nem bírják a sok munkát, csakhogy ez nem egy népszerű munkakör. 

Az új megbízás a mai Margit-szigetre szól, ahol a különböző rendek viszályai, harcai folynak egymással. Ráadásul a király szeretné, ha Margitot a pápa boldoggá avatná, épp ezért egységes, harmonikus képet kellene mutatni. Csakhogy közbejön egy-két apró- cseprő gyilkosság, sok titok és tagadás. A hóhér pedig a közelébe sem mehet(ne) a kolostornak a sok szokás, hagyomány és törvény miatt. Ezért kénytelen Reginával együtt cselhez folyamodni. Szerettem, hogy Regina itt többet szerepel, jobban bevonódik a nyomozás menetébe. 

Kicsit Marcus múltjáról is többet megtudunk, bár még most is csak sejtetés szintjén. 

Összességében ez is olyan izgalmas és letehetetlen könyv volt, mint az első. Már csak egy kérdés maradt hátra: hol van a következő?

30. heti könyv. Mely könyvek nem hagynak aludni?

 30. héten (július 22-28) csak három könyvet olvastam el, igaz, azok mind elég vaskosak voltak:

1. Karen Rose: Érints meg

2. Angela Carter: Esték a cirkuszban

3. Kresley Cole: A tél halottai

Ezek közül az első lett a nyerő, ami annak ellenére, hogy 600 oldal feletti, gyorsan haladtam vele, persze ennek az éjszakázás volt az ára. 

Nagyon szeretem ezt a sorozatot, mert a romantika és a krimiszál egyensúlyban van egymással, jól kiegészítik egymást, és mind a kettő izgalmas. Azonban a könyvtárunkban nincsenek meg a régi részek, így kicsit össze-vissza olvasom a sorozat darabjait. Most, hogy beiratkoztam a Tudásközpontba, talán többhez hozzájutok. 

Eleve a felütés is érdekes. Kinek hisz a nyomozó? Az áldozatok mit hisznek? Ilyen könnyen befolyásolhatóak vagyunk? Ráadásul az elkövető "csak" befolyásol és manipulál, nem ő végez velük fizikálisan, csak addig taszigálja őket, amíg nem bírják tovább, és öngyilkosok lesznek. Kiben bízunk? A pszichiáterben? Mi van, ha ő visszaél az információkkal?

A bizalom különben is egy központi kérdés. Hiszen a gyilkos nagyon ismeri Tesst is, meg a betegeit is. A hozzánk közel állókat, a családunkat és barátainkat vajon mennyire ismerjük? Őket is elemezzük szakmailag? Vagy ők kivételek? Milyen nehézségeket okoz egyik vagy másik válasz? Mit titkolnak a családtagjaink előlünk, esetleg a saját érdekünkben? Életveszélyesek lehetnek ezek az elhallgatások. Nem feltétlenül gyilkosság szempontjából, hanem kapcsolatok megromlásából, bizalomvesztésből. 

Jó volt a szerelmi szál is, bár nem ők lettek a kedvenceim. A féltékenység és sz irigység is hangsúlyos, annak egészséges vagy beteges kezelése.

Nagy kérdés volt még, hogy honnan tudhat mindent a gyilkos? Aki egy narcisztikus pszichopata egyébként. 

Jól összerakott regény, megyek a következőért.

18. hét: Egy félelmetesen drámai színmű

 18. héten (ápr. 29-máj. 5) 10 könyvet olvastam el. Ezek:

• Fekete István: Őszi vásár
• A.C. Bomann: Agathe
• V. Csapline: Négylábú barátaim
• József Attila: Altató
• Weöres Sándor: Bóbita
• Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne
• Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje
• Lucy Score: Amit sosem fedünk fel
• Gyárfás Endre: Varázslások
• Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Szokatlannak tűnik, hogy még ezen a héten, vasárnap megírom a heti könyvet, amikor mindig lemaradásban vagyok, de egyrészt annyira nagy hatással volt rám ez a könyv, hogy ki kell írnom magamból, másrészt pedig ma már úgysem olvasok ki új könyvet, így megragadom az ihletet, míg el nem száll. A heti könyv egyértelműen az utolsó olvasmányom, Reginald Rose: Tizenkét dühös ember lett. 

Hogy hogyan került ez a radaromra? Úgy, hogy májusban új projektbe kezdtem, és a molyok által legjobb 100 klasszikusnak ítélt könyvéből válogatok, lehetőleg sorrendben haladva, kihagyva azokat, amiket olvastam, és a sorozatrészeket. Nos, ennek a listának a 21. pozícióját foglalja el ez a mű, és benn is volt a könyvtárban. (Mellesleg dráma kategóriában az 1., krimiben pedig a 24.)

A művel magával már előbb is találkoztam. Először egyetemista koromban, Szegeden láttam a Harmadik Színházban, majd  a filmet is megnéztem rá pár évre. Most pedig elolvastam a könyvet. Hatalmas hatást gyakorolt rám mindháromszor ez a mű. Hogy miért?

A 8. esküdt

Amikor még semmit sem tudtam a darabról, és Szegeden kijöttem a színházból, akkor annyira megfogott, hogy egészen hazáig azt fogalmaztam meg magamban, hogy ez egy félelmetesen zseniális mű. A manipuláció magas foka. Most olvasva a színművet ugyanilyen ütős volt. Ennek oka és gyújtópontja a 8. esküdt, aki egyedüliként szembeszáll a többiek véleményével, mert szerinte az ember, akiről dönteniük kell, ártatlan. A többi 11 esküdt szerint egyértelműen bűnös. 

Ha minden sallangot leválasztunk a műről, és nem nézzük, hogy a jó vagy a rossz ügy érdekében történnek a dolgok, akkor a csupasz tény ez: A 8. esküdt alig két óra alatt megváltoztatja a több 11 véleményét gyökeresen, az ellenkezőjére. Mindezt manipulációval. Sőt, a legfélelmetesebb az, hogy nemcsak az ő véleményüket befolyásolja, hanem a nézőket is egytől egyig. Hiszen mindenki neki drukkol, mint pozitív hősnek (mert kétségtelenül az), és fel sem merül senkiben, hogy ő is a karizma, a zsenialitás hatása alatt áll. 

Az eszköztár pedig félelmetesen bőséges: logikai érvelés, látszólagos bizonytalankodás, érzelmi ráhatás, jelentőségteljes csönd stb. Mindenkit máshogyan győz le, és nem hat rá a csoportnyomás, tehát mentálisan nagyon erős. Végül mindenki behódol. Ilyenkor értheti meg kicsit jobban az ember, hogy miért és hogyan lehet hatással egy diktátor egész népekre, csoportokra, országokra. Mert ezek a zsarnokok igen karizmatikusak, jól használják ezeket az eszközöket, és egyértelműen a hatalom gyakorlására, megszerzésre vagy rosszra fordítják. 

Számomra ezért nagyon zseniális ez a darab, az írójával az élen. Ne felejtsük, hogy ezt Reginald Rose 1954-ben írta, még közel volt az élmény. A másik ijesztő tény, hogy ez egy demokratikus testület: az esküdtszék olyan hétköznapi emberekből áll, akik a társadalmat képviselik, akiknek megvan a saját önálló véleményük. Mégis ilyen könnyen lehet őket befolyásolni, és a végén azt teszik, amit egyetlen ember akar. Ennyit ér a népakarat. (?!)

A többi esküdt

Maga a szituáció is nagy kedvencem: amikor össze van zárva bizonyos helyen ismeretlen emberek egy csoportja, és ők hogyan viselkednek. Ennek mintapéldája ez a történet. Mindegyik esküdt más személyiség, más a foglalkozása, múltja, társadalmi helyzete, preferenciái. Ezek pedig össze is csapnak egymással természetesen. Nem véletlen a címválasztás. Hiszen egyértelmű döntésre kell jutni, és nem a többségi vélemény számít. Egy ember élete vagy halála a tét, tehát egyöntetűen ki kell mondaniuk, hogy bűnös a gyilkosságban, vagy ártatlan. Valaki a múltja alapján, a sértett érzelmei szerint reagál, valakit csak nagyon meggyőzött az, hogy a tárgyalóteremben a per indulásától kezdve mindenki azt sugallja és úgy viselkedik, mintha a vádlott bűnös lenne. Még a saját ügyvédje is, így esélye sincs a szegény, 16 éves fiúnak a pártatlan ítéletre. 

Amikor pedig elkezdik megbeszélni az ügyet, és felidézik a bizonyítékokat, akkor kezdenek csak logikátlanságok felmerülni. Az előbbiekben úgy tűnt, mintha én elítélném a 8. esküdtet. Pedig nem, mert egyértelműen ő világít rá ezekre a bizonytalanságokra. Csak számomra a fentiekben leírtak miatt nem éppen egy gáncs nélküli lovag. Ezt erősíti meg bennem az író is a darab utolsó pár sorával:

Nyolcadik megy utána, de megáll az ajtónál, visszanéz az üres szobára. A kés kiáll az asztalból. Nyolcadik kimegy. Eláll az eső. (83. old.)

 Miért áll meg és néz vissza? Mi ennek a jelentősége? Szerintem érdemes elgondolkodni rajta. 

Van itt majdnem verekedésbe torkolt veszekedés, kiabálás. Hiszen vannak, akiknek sokkal szegényesebb a fegyvertára a többiek befolyásolására. Itt is voltak szimpatikus, és kevésbé szimpatikus szereplők, sőt sajnálatra méltók. Kicsit zavart, hogy a drámában csak a sorszámokat írták ki, így nehéz volt azonosítani embereket. Viszont nagy segítség volt, és kitűnő ötlet, hogy a címlapon szerepeltek a színészek, és oda volt írva a sorszámuk. Igazán fergeteges lehetett ez az előadássorozat a fantasztikus színészgárdával. 

Megérne az is egy külön elemzést, hogy az első esküdt, azaz az elnök hogyan tartja / nem tartja a kezében a dolgokat. 

A krimi-szál

Az is nagyon jó ötlet, ahogy az esetet megismerjük a beszélgetés által. Először csak magát az esetet tudjuk meg. Aztán szép lassan a bizonyítékok is előkerülnek, azok erős vagy kétséges volta pedig a diskurzus valódi tárgya. Igazán izgalmas volt így egy krimit olvasni. Nem beszélve arról, hogy nem derül ki (egyértelműen), hogy ha a fiú ártatlan, akkor valójában ki is a gyilkos? Mégsem marad hiányérzete az embernek. A szemüveges példa különösen tetszett, mint ahogy a stopperes kísérlet és az egyedi kés probléma is. 

Összességében nagyon sokrétű, és nagyon elgondolkodtató ez a 100 oldalas olvasmány. Rám olyan nagy hatást tett, hogy elhatároztam, a következő év könyvklubjának a manipuláció és a befolyásolás lesz a tematikája, és mindenképpen elolvassuk ezt a könyvet hozzá. 

11. hét: Március kedvenc könyve

 A 11. héten (március 11-17.) nyolc könyvet olvastam el. Ezek:

1. Gráczer L. Tamás: A Háromfa Hölgye
2. Sabrina Jeffries: Az agglegény
3. Nemes Nagy Ágnes: A titkos út
4. Eric Jager: Az utolsó párbaj
5. Sarah Adams: Ha Rómában jársz...
6. Ruff Orsolya: A londoni gyémántrablás
7. Ruff Orsolya: A zöld macska titka
8. Shakespeare szonettjei

Ezek közül egy magyar történelmi krimi lett a hét, sőt a hónap könyve nálam, ez pedig a Háromfa Hölgye. 

Nagyon vicces volt, hogy azt gondoltam, hogy nem olvastam még az írótól, hiszen Tamara csatornáján (Faltól falig könyvesvlog) figyeltem fel erre a sorozatra, de aztán kiderült, hogy több álnevet is használ az író, az egyik ezek közül pedig Gál Dorina. A könyvklubosaimmal olvastuk együtt az Aranyszív c. művét, aminek van mohácsi vonatkozása is. 

Ez a műve is történelmi témájú, csak ez Hunyadi Mátyás uralkodása alatt játszódik, és egy nagyszerű krimi. Már a korszakot is nagyon díjaztam, mert nagyon kevés regény szól erről az időszakról, ráadásul ez még az első feleségének, Katalinnak az idejéből való, akinek különben nagy szerepe is van a történetben, tehát ez még az uralkodása kezdete. A főbb szereplők azonban nem a nemesek, az arisztokraták közül kerülnek ki, hanem a kitaszítottak, a semmibe vett, szegény budai lakosok közül. 

Szereplők

Mindjárt itt van a főszereplőnk, Marcus, aki a budai hóhér. Ő lesz a nyomozónk. Miközben megoldja az ügyet, sok mindent megtudunk róla, bár nem mindent, gondolom ez majd a sorozat további részeiben kerül napvilágra. Eredetileg orvosnak tanult, de aztán - csak homályos utalásként tudjuk meg - megöl egy embert. Hogy ne kerüljön bitófára, vállalja, hogy elfoglalja a budai hóhér megüresedett posztját, és amíg ezt ellátja, addig nem végzik ki. Szóval nem jókedvéből, szadizmusból lesz ez a foglalkozása, sőt megpróbál mindig a legirgalmasabban , a legkevesebb kínzással, fájdalommal végezni a rábízottakkal. Emellett a szegények körében kitűnő csontkovács hírében áll. Így még ha tartanak is tőle, sokszor fordulnak hozzá segítségért. Nagyon szépen rajzol, amit az anatómiai tanulmányaira használ leginkább, illetve arra, hogy az általa kivégzett embereket megörökítse. 

Aztán vannak segédei is, akiknek a Caspar, Menyhért, Balthasar nevet adja (Gáspár, Menyhért, Boldizsár analógiájára), a nép a háromkirályoknak is nevezi őket. Nekik sem irigylésre méltó a sorsuk, bár az is igaz, hogy nem ártatlan báránykák. Sintérként is szolgálják a várost, pellengére állítják a tolvajokat, bűnözőket, ezenkívül a gazdátlan állatokat kivégzik, csontjukat megfőzik enyvnek, ami nagyon büdös stb. Persze velük sem akar senki érintkezni.

A következő ilyen szereplő a Szarkirály, aki megtalálja a hullát. Ő végzi a város latrináinak és csatornáinak az ürítését és tisztítását, természetesen a segédeivel együtt. Hiába él azonban viszonylag tehetősen, ha senki nem akar érintkezni vele, már csak a messzire szálló szagok miatt sem. 

Az egyik kedvenc szereplőm Marcus kedvese, Regina. Ő az egyik nyilvánosházban dolgozik, de mivel a hóhér szeretője, senki más nem akar hozzányúlni, így valahol kiváltságos helyzetbe kerül, és a madám jobbkezévé válik nagyszerű szervezői készsége miatt. Az ő kapcsolatukat, párbeszédeiket nagyon szerettem, jó párost alkottak nem csak a magánéletben, hanem a nyomozás kapcsán is.

Sok más szereplő is felbukkan, még Janus Pannoniusszal és magával Mátyás királlyal is kapcsolatba kerül Marcus. Így igencsak széles az a társadalmi paletta, amit könnyedén, és nagyon látványosan, emlékezetesen mutat be az író. Ezáltal pedig szinte megelevenedik a történelem előttük. 

A nyomozás

A történet úgy indul, hogy a Szarkirály felhívja Marcus figyelmét, hogy a bitófán (a Háromfán) lóg egy ismeretlen hölgy. A hóhér meghökken, hiszen nem ő akasztotta fel az illetőt. Látszólag öngyilkosság történt, így főhősünknek kell eltemetnie, és mivel nem lehet megszentelt földbe, ezért a bitófa környékén. Mielőtt azonban ez megtörténne, Marcus megvizsgálja a nőt, akinek a hajába egy sárga szalagot talál, ami annak idején a prostituáltak jele volt. Itt említem meg, hogy a borító egyszerűen zseniális lett, ott is ábrázolják ezt a fontos tárgyat. A lényeg, hogy nyomozónknak feltűnik néhány részlet, ami nem illik a képbe. Ezért a saját szakállára nyomozni kezd. Ebben segíti őt Regina, a segédei, az egyik közeli templom papja, de persze sokan vannak, akik hátráltatják őt. Az egyik legnagyobb gond, hogy nem ismeri senki a szép hullát, így amint sikerül kideríteni, hogy ki is ő valójában, a nehezén már túl van. Persze csak látszólag, hiszen amint egyre közelebb kerül a megoldáshoz, egyre kegyetlenebb dolgok történek, és felbukkan még néhány hulla is. 

Magát a nyomozást is nagyon szerettem, azt, hogy olyan eszközökkel kellett megoldani az ügyet, ami számunkra szokatlan, akik megszoktuk, hogy a technika és a modern eszközök nagyban segítik a detektívek munkáját. A boncolás, az anatómia kezdetei, a következtetések így mind plusz érdekességeket tartogattak. Ebből a szempontból is fantasztikus munkát végzett Gráczer L. Tamás. 

Nem is beszélve a versekről, a különböző tanulmányokról, az utazásokról, a mindennapi élet szemléltetéséről. 

Annyira jól működött a könyv mind történelmi, mind a krimi szempontjából, hogy az már csak hab a tortán, hogy a stílusa is nagyon jó, szinte szépirodalmi. Mindenképpen folytatni akarom a sorozatot, így már be is szereztem a következő részt. 

15. hét: Csak egy paródia?

 A 15. héten (április 8.- április 14.) hat könyvet olvastam el :

1. Luigi Pirandello: Az ezerarcú ember
2. Philip K. Dick: Emlékmás
3. Kő kövön... marad
4. Lucy Score: Amin sosem leszünk túl
5. Stepanka Sekaninové: Hétköznapi holmik krónikája
6. Kőhalmi Zoltán : A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban

Ez utóbbi lett a hét könyve nálam. 

Az úgy volt, hogy egy skandináv krimi címkével kellett volna olvasnom egy kihíváshoz, csakhogy én nem szeretem őket, szerintem már olvastam annyit az évek során, hogy az bőven elég életem végéig. Azonban ezen a könyvön is rajta van a címke, és a kihívásgazdával egyeztetve én ezt olvastam erre a pontra. Milyen jól tettem! 

Paródia vagy posztmodern?

Kezdjük talán a műfajjal. Én, mint paródiát vettem a kezembe, de jóval többet kaptam ennél. Persze fergetegesen szórakoztam a könyvön, ez vitathatatlan. Azonban szerintem ez bőven elmegy posztmodern regénynek is, hiszen rengeteget reflektál magára az írás folyamatára és más könyveket is teljesen lazán kezel, szó szerint ki-be járkálunk más regényekbe is. Egyszóval nagyon meta a szöveg, és ezt díjaztam. 

Ide kívánkozik a külalak kérdése is: nagyon sok ötlet van a formátumban is, és itt a borítóra, a fejezetek eleji illusztrációkra gondolok, de a betűtípusokkal való játék is kreatív. Az egyik gyilkos például úgy bukik le, hogy az egyik betűt különös módon hajlandó csak leírni. Eleve nem különül el a kötetben a szó és az írás, szereplőink hiába "hallják" csak a másikat, valahogy az írást is érzékelik, ami nagyon izgalmas elgondolás. 

Aztán a narrátor is mindegyik fejezetben más: hogy miért? Az első narrátorról kiderül, hogy ő a gyilkos, a második is azzá válik a szerelem miatt, a harmadik rész elején nincs is elbeszélő, amikor már feltűnő a hiánya, akkor az egyik főszereplőnk veszi át ezt a szerepet, a negyedik részt a felügyelő narrálja, az utolsót pedig egy emberi fél ésszel rendelkező járőrkutya. Ezek a körülmények pedig rengeteg játékosságot engednek meg: a szójátékoktól kezdve, a szűkszavúságon keresztül a halmozásokig rengeteg kreativitást találhat itt az olvasó, ami már csak ezzel is különleges élménnyé varázsolja a regényt. Pedig akkor még nem is beszéltünk a különleges betűtípusokról, és a nemzetiségek, társadalmi csoportok egyéni hangjáról. 

A paródián magán nagyon jókat szórakoztam, volt, hogy hangosan felröhögtem, pedig ezt igen ritkán éri el nálam bármelyik könyv is. A szereplők kifigurázása jól sikerült. Az például, hogy a felügyelőnek mennyi baja van, és minden részben elveszti egy végtagját, de neki meg sem kottyan, már eleve tipikus, persze nagy túlzásokkal, de aztán jön a csavar, hogy a fa végtagokba rejti a mindennapi itókáját, a dohányát, stb. A társa pedig, bár csak egy kislány, egyre feljebb mászik a ranglétrán, közben egy iratszekrényben lakik. (??) Ennek is minden elemét jól kiaknázza asz író. Aztán persze megjelennek a tipikus alakok a lassú boncnokon kezdve az orosz maffiózókon keresztül a kémekig. 

A végét én is kicsit gyengébbnek éreztem, amikor még hiányzott 30 valahány hulla a 101-hez, és már szinte minden lehetőséget kihasznált az író. Itt is az írás nehézségére reflektál Kőhalmi Zoltán, hogy milyen nehéz határidőre írni, a címnek megfelelni, és értelmes befejezést rittyenteni. Az pedig, hogy miért is kell ennyi hulla, szintén nagyon kreatív és szórakoztató. 

Hogyan születik meg egy könyv?

Ezt a részét talán még inkább szerettem, mint magát a paródiát. Valahogy ez tisztelgés is könyvszakmában dolgozók előtt, mert olyanok is szereplők lesznek, akiket az olvasók nem szoktak látni. Pl.: a korrektor, a szerkesztő, a könyvtáros, a könyv ISBN száma, az író stb. Még ki sem nyitottam a könyvet, amikor erre már felkészített a fülszöveg, az életrajz, a meg nem írt könyvek listája. Aztán a fejezetek eleji képek is felcsigázzák az olvasót, hogy mi jön még itt? A nyomozó és a lány nagyon jól eltaláltak, maguk a párbeszédek is tipikusak, persze karikírozottak, de a nyomok és a következtetések is akkora bakugrásokkal haladnak, amin csak mosolyogni lehet. A kihallgatási módszerek (rossz fiú - jó fiú), a hallgatási nyomasztások mind- mind ismerősek lehetnek nemcsak a skandináv, de a legtöbb krimiből is. Az evési, ivási szokások, az északi hangulat is nagyon jól megjelenik. 

Nem tudom, hogy akik rajonganak az eredeti műfajért ez hogyan tetszhet, de én nagyon díjaztam minden kis ötletességet, amit felfedeztem benne, és mint paródia is nagyon jó, mert megvannak azok az aha- élmények, amikor ráismerünk az eredetire. 

Azért az is elmond valamit, hogy szinte az összes könyves közreműködő valahogy belekeveredik a bűnügyekbe. Kiemelkedő volt a helyesírást előtérbe helyező kapitány, aki az életét tette fel arra, hogy kiművelje embereit. A szektájuk és a "szent könyvük" nagyon jó vonal volt, amikor ezek leesnek az olvasónak, azok nagyot csattannak. 

Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet, gyorsan haladtam vele, és nevettem, kuncogtam rajta. Nekem sokféle humor bejön, és mivel elég olvasott vagyok, az utalásokat is többnyire értettem, ezért úgy éreztem, hogy nekem íródott ez a könyv.

6. heti könyv: Egy kifogástalan gyilkosság

 Február 5. és 11 között három könyvet olvastam el. Ezek:

• Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell
• Budai Lotti: A festőművész 
• Julia Seales: Egy kifogástalan gyilkosság

Ez utóbbi lett a heti győztes, sőt, mivel csak hetekkel később írom ezt az értékelést, elárulhatom, hogy a februári hónap könyve is. 

Már maga a borító is megvett magának, erre figyeltem fel először, aztán a fülszöveg is meggyőzött, hogy ez a nekem íródott regény, és milyen igazam lett! Hiszen történelmi, romantikus és krimi, ez már nyerő felállás, ráadásul ez meg van fejelve a paródiával és a jó humorral. A paródia elsősorban a Büszkeség és balítéletet célozza meg, de olyan finoman, hogy az nem sértő, inkább tisztelgés a nagy előd előtt. Édesapám előttem olvasta, és ő nem olvasta Jane Austin művét, csak a BBC feldolgozásból látott néhány jelenetet, de még ő is azt mondta, hogy ez nagyon humoros volt, éppen ezért élvezte minden sorát. Pedig óvtam a könyvtől, mert ő nem szereti a romantikus krimit, de ebben csak igen halványan jelenik meg ez a szál, ezért nem volt gondja vele. 

A humor nagy részét főszereplőink adják. Egyik sem tökéletes, mindegyik követ el hibákat, de végül csak leleplezik a gyilkost. Drake nyomozó hivatalosan nem is az, mert az újságokban lejáratták, és bukottnak nyilvánították. Az más kérdés, hogy mint kiderült, neki volt igaza. Épp ezért mogorva, emberkerülő, aki mindent racionálisan lát, szabálykövető, néha idegesítően az. 

Másik főszereplőnk egy lassan vénkisasszonynak minősülő legidősebb lánygyermek, akinek sürgősen férjhez kellene mennie, hogy a családot megmentse az anyagi csődtől. Csakhogy ő nem igazán egy tipikus bálozó szépség. Az alábbi idézet nagyszerűen bemutatja őt, mert a könyv humorát is: 

Ő maga semmiféle kielégülést nem talált a Hölgyek kézikönyve által jóváhagyott hobbikban. Borzalmasan hímzett, semmi érzéke nem volt a zenéhez, a rajzolástól pedig egyenesen eltiltották, mert olyan ijesztőek voltak az alkotásai, hogy rendszeresen frászt hozta azokra a szerencsétlenekre, akik kénytelenek voltak egy pillantást vetni rájuk. Ezzel szemben a gyilkosokra való vadászat teljesen megbabonázta. 

14. old. 

Itt szeretnék köszönetet mondani a fordítónak, Hulse Alexandra Nikolettának, aki nagyszerű munkát végzett. 

Szóval nyomozópárosunk a gyilkosság után elkezd nyomozni. Sokszor tévednek, más következtetésre jutnak, mint kellene, hiszen minden mellékszereplőnek van valami vaj a füle mögött. Vannak ebben a vihartól elzárt udvarházban rejtett kártyaszobák, titkos folyosók, amik tovább bonyolítják a rejtélyt. 

 A megoldás (SPOILERES!)

 

 Amikor kiderül a valódi tettes kiléte, értelmet nyer a cím is. A tökéletes úriember mindig gyanús. Különben tetszett mind a két nyomozóban, hogy odafigyelnek az apró részletekre is. A padlásjelenet pedig - gondolom nem véletlenül - eszembe juttatta a Jane Eyre-t is. Az ejtőernyős fura kalap meg már annyira abszurd volt, hogy nagyon vigyorogtam rajta. A levelezés a példakép nyomozóval pedig hatalmas csattanó volt zárásul.

Összességében hatalmas olvasmányélmény volt. Hogy elolvasom-e a folytatást? Ez nem kérdés! Mikor jön már? 

4. heti könyv: Karen Rose: Halj meg értem

 Január 22 és 30 között nem volt kérdéses, hogy ez a regény nyeri el a hét könyve címet, hiszen csak ezt olvastam. No de ettől függetlenül is megérdemelné a helyezést, mert a 850 oldal hosszú gigantikus romantikus krimi minden oldalát élvezet volt olvasni, egy percig sem unatkoztam rajta. Az pedig nem a könyv hibája, hogy ilyen kevés időm volt az olvasásra. 

Tavaly a sorozat egy régebbi kötetét olvastam, ami hatalmas kedvencem lett, így ránéztem a könyvtárban, hogy van-e benn valamilyen rész, és csak ez volt. Így kivettem, mert az archeológus főszereplő érdekesnek tűnt. Ez nem lett kedvenc, de az 5 csillagot teljesen megérdemli. 

Eleve a sorozatgyilkosság indítéka is nagyon bizarr és nem hétköznapi. Maga az elkövető egy több területen is tehetséges, de lelkileg eléggé eltorzult, kegyetlen pszichopata. Sok szereplőt mozgat az írónő, és nagyon jól alakítja a kapcsolatokat, senki sem szerepel feleslegesen sokat, mégis minden tiszta, hogy kinek mi az indítéka, és mi a szerepe a történetben. Az egymással való kapcsolatuk is szerethető vagy feszült, de mindenki dolgozik a megoldáson. Nem engedi el Karen Rose a kezünket, nem tévedünk el sem a helyszíneken, sem az emberek vonatkozásában. 

Kifejezetten tetszett, hogy sok tudományterületet érintettünk, hogy csak néhányat soroljak: informatika, a művészetek, a múzeum, az archeológia, az opera stb.  Már a főszereplőink is két teljesen más foglalkozást űznek: egy archeológus és egy olasz nyomozó. Nagyon szerettem az ő kapcsolatukat, ami nem indult simán, de nem hagyták annyiban. Mind a kettejüknek feldolgozandó, traumatikus múltja van, amin az őszinteség, a bizalom és a beszélgetések sokat gyógyítanak. Egymás családjának a megismerése is nagyon szívmelengető, elég ha csak kék momentumot említek: a várépítést és a kórházban éneklést. 

Maga a nyomozás menete is lendületes, szerettem a csapatmunkát, az ötleteléseket, az, hogy nem voltak büszkék, és segítségül hívtak akár más tudományterületekről is embereket. Ahogy egyre több mozzanatra derült fény, látszott, hogy ez egy igen szövevényes ügy. Ráadásul a tettes nagyon nagy átváltozóművész, akit nem ejtettek a feje tetejére, és sokszor megnehezítette a rendőrök dolgát. Ezzel pedig igazi versenyfutást rendeztek az idővel, ami fokozta az izgalmakat. 

A stílusa szuper az írónőnek, biztosan fogok még olvasni tőle. Van is egy olvasatlan könyvem még tőle itthon, csak annak nem olyan vonzóak a főhősei. De mindenképpen megpróbálkozom majd vele, mert az előítéleteimet biztosan legyőzi majd a fantasztikus írásmód. 

A Holdgyémánt

William Wilkie Collins regénye 8 pontos.
Egy indiai gyémánt többszörös elrablása, mielőtt visszakerül az eredeti tulajdonosához, a Holdistenhez. Nem a krimiszál a legérdekesebb a történetben, inkább a szereplők, a jellemük, a reakciójuk. Nagyon jó a több narrátor szerepeltetése, az, hogy a rendőrnyomozó is téved ezt be is ismeri. Persze vannak kicsit misztikus elemek is benne: mítosz, átok, ópium, ami Indiához köthető. Az angol krimivonal a józan szál a regényben. Viszont a stílusa, a könnyedsége, a regényessége egységbe fogja ezt a korai krimit, ami inkább még a szépirodalom felé tendál, mint a lektűr felé.

Jelige: gyilkosság

Dorothy L. Sayers könyvét igen nehéz volt megszerezni, ehhez képest csak 6 pontra értékeltem.
Kokaincsempészek leleplezése, akik egy hirdetőirodán keresztül üzennek egymásnak. Az alvilág és a rendőrség harca, sok halottal. Arisztokrata nyomozó, aki beépül munkásnak.