26. hét: Ismét egy ifjúsági

 A 26. héten (június 24-30) csak öt könyvet fejeztem be, cserébe mindegyik magyar:

1. Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen
2. Kellerwessel Klaus: Hátam mögött a hulló porcelán
3. András László: Vad vidék
4. Rojik Tamás: Holdezüst és Éjsötét
5. Ughy Szabina: Az átlátszó nő

A címből is látszik, hogy Rojik Tamás műve lett a befutó, mivel nincs más ifjúsági mű a felsoroltak között. 

Az írótól már olvastam a cli-fi könyveit, amik nagyon érdekesek, de itt teljesen más a téma. A népmesék elemeit és szereplőit jelenítette meg ebben a kötetben rendkívül kreatívan. Ez már akkor is megmutatkozik, ha az alap felállásra rátekintünk: Egyfelől ott van a Vasorrú bába és a lánya, másfelől Tündér Ilona és a fia. Hogy mi sül ebből ki? Jó kis kalamajka!

Nagyon tetszett, hogy a végén Tündér Ilonáról is kiderül az, hogy ő sem tökéletes. Persze ő a legszebb a vidéken, de ez nem old meg minden problémát. Emellett nagyon is önző, és eszébe sem jut, hogy neki is áldozatokat kellene hoznia. Fel sem merül, hogy valami nem úgy van, mint ahogy megszokta, és meg is lehetne változtatni dolgokat. A szerelem nem oldott meg minden helyzetet, és akkor lépjünk hátra, ne is foglalkozzunk vele tovább, hagyjunk mindent veszni? A fia hatására azonban talán itt is lehet némi változást elérni. Ugyanez pepitában az apja, aki mindenkit ugyanúgy jutalmaz meg, nevezetesen, hogy megházasítja a párokat. De mi van, ha ők még gyerekek? Amikor ez a probléma felmerül, teljesen tanácstalanná válik. Ezeket a szituációkat teljesen jól ábrázolja Rojik Tamás, kicsit ironikusan, de megmutatva mindennek a színét és a fonákját. 

Másik véglet a Vasorrú bába. A fenti és a lenti világ ábrázolása sok-sok ötletet tartalmazott. Kedvencem a hétfejű sárkány megjelenése volt a lenti világban. A fő gonoszunk nem akar megváltozni, ezért elnyeri méltó büntetését, de ebben is megvan a tanulás és a változás csírája. Nem egy mintaanya, de így kénytelen lesz meghallgatni a lányát. 

Minden szereplőről elmondható, hogy nagyon izgalmas volt, és az a fejlődési ív is érdekes, amit bejárnak, bár persze mindegyik teljesen más és más. Gondolok itt Misóra, aki a lenti világot választja inkább. Aztán a Kis Gömböc, aki nem is olyan kicsi, és egy gátlástalan üzletembert alakít itt lenn a földön stb. 

Szerettem Jancsi apját, aki igen kreatívan kerülte meg az átkot, és tartotta életben az apa-fia kapcsolatot. Kiderült, hogy nagyon is tehetséges vállalkozó és gondoskodó szülő minden bánata ellenére is. 

Minden szereplőnek döntenie kell, és elsősorban Sáránál látjuk azt, hogy mennyire nehéz szakítani a megszokottal, a (látszólag) nekünk kirendelt úttal. Az ő jellemfejlődése a legszebb ívű. Barátságuk kialakulása Jancsival sem zökkenőmentes, de éppen ezért nagyon értékes. Mellesleg pedig meg kell menteniük a világot, ami azért összefogást igényel. 

Rendkívül tetszettek az apró ötletek, amelyek mind illeszkedtek a képbe, és színesebbé tették azt. Pl.: az égig érő paszuly vagy a mágneshalászat.

Egyedül a címmel nem tudtam mit kezdeni. Persze azt értem, hogy a két főhősünkre vonatkozik, no de a könyvben egyáltalán nem jelenik meg ez a két név. 

A Merítés rövid listája nélkül biztosan nem kerül a kezembe ez a könyv, és mennyivel szegényebb lettem volna nélküle!

25. hét: Megvan az év első felének nagy felfedezettje

 A 25. héten (június 17-23) nyolc könyvet olvastam el:

1. Berg Judit: A Möbius- akta
2. Lisa Kleypas: A kék szemű ördög
3. Mechler Anna: Levedi lánca
4. Babiczkí Tibor: A tengerről
5. Mechiat Zina: Álomból föl, vidékre le
6. Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában
7. Finy Petra: Almás pite
8. Pál Sándor Attila: Daloskönyv

Ezekből most kiemelkedett számomra a Merítés ifjúsági rövid listása, Mechler Anna könyve. Mivel a gyerekkönyveknél is ódákat zengtem róla, és itt teljesen elbűvölt, egyben elnyerte nálam az első félév Új Felfedezettje díjat. Ezek után már keresni fogom a köteteit, az biztos! 

A Manó Könyvek Új Kedvencek sorozatában jelent meg, így a külső egyszerűen csodálatos , ráadásul megjelennek rajta a történetből fontos szimbólumok. 

Az ötlet is nagyon kreatív, hogy egy lánc köveit kell összegyűjteni Budakeszi különböző részeiből, ezzel pedig mind a főszereplő fiatalokkal, mind a z olvasóval megismerteti a hely történetét izgalmas és könnyed formában. Rengeteg érdekességet megtudtam ezáltal. Pl.: a Mezei Máriáról már hallottam, mint híres színésznőről, de hogy milyen kemény élete volt, hogy a hatalom mennyire elhallgattatta és méltatlanul mellőzte, arról nem volt tudomásom. 

Főhőseink, Levente és Mira külön-külön is érdekes személyiségek, de a barátságuk beragyogta a könyvet. Az is tetszett, hogy ez nem fordult azonnal szerelembe, bár a vége nyitott: így még az is megtörténhet. Eleve a barátságok, kapcsolatok alakulása, az osztályközösség dinamikája az egyik fő pozitívuma a kötetnek. A szülők is fontos szerepet játszanak, és támogatják a diákokat, ahogy a tanárok is. Manapság ez ritka kincs az ifjúsági regényekben. Majdnem mindenki jó fej, de ez sincs túlzásba víve. A nyomozó karaktere a kérdéses sokáig, őróla Levente sem tudja eldönteni, hogy jót vagy rosszat akar. Ez is életszerűvé tette a nyomozást.

Az osztályközösségnél is tipikus a lányok és fiúk szétválása, az , hogy más céljaik vannak az osztálybulin. A szabadulószoba ötlete és lassú megvalósítása külön színfoltot csempészett a könyvbe, és nagyon feldobta. 

Maga az álmok, és az azon keresztül való betekintés a múltba meg azért tetszett, mert ezek mindig csak a kiindulópontot adták, utána a gyerekeknek kellett kinyomozniuk, hogy mi is a valóság, és ez hogyan illeszkedik a településük történetébe. A honfoglaló - kalandozó magyarok korától a jobbágyrablásokon át a svábok kitelepítésén keresztül nagyon sokrétűen, de nem túlzó mennyiségben és didaktikusan jelenik meg a múlt. Nagyon vigyorogtam a történész édesanyán, aki sokszor akar segíteni, de amikor a fia lerázza, akkor sem sértődik meg, hanem örül, hogy legalább már valamicskét elkezdett vele foglalkozni a fia, mert eddig abszolút nem érdekelte, és hátrább tudott lépni, így nem lett sok(k). 

Összességében nagyon tetszett ez a könyv! Az Új kedvencek sorozatban pedig ez volt számomra az, ami a legkiemelkedőbb volt, pedig általában szoktam szeretni ezeket a köteteket. 

22. hét: Belekezdtem a próza rövid listájába...

 A 22. héten (május 27.-június 2) 10 könyvet olvastam el, belekezdtem a Merítés rövid listáinak többségébe. A prózánál az első kóstolás mindjárt a hét könyvévé repítette a választott kötetet. A könyvek:

1. Marjane Satrapi: Persepolis 1. Gyerekkorom Iránban
2. Marjane Satrapi: Persepolis 2. A visszatérés
3. Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
4. Sjón: A macskaróka
5. Jennifer Lynn Barnes: Az örökség kulcsa
6. Mrena Julianna: Harusnya, a fél pár zokni
7. Geronimo Stilton: Szőrmeresztő Vidámpark
8. Mechler Anna: Gerti és a varázsgömböcskék
9. Szabó Borbála: Kalandok a Ló csoportban
10. Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol

Ez utóbbi lett a hét könyve. 

Első kérésem az volt, hogy ez valójában egy novellafüzér vagy egy regény? Én az első felé hajlok, hiszen minden fejezetet tekinthetünk egy lezárt egységnek, a közte lévő átvezető szöveg alkotja tulajdonképpen a regényt. A kezdő képben a pszichiátrián vagyunk, ahol főleg poszttraumás stresszben szenvedőknek próbálnak segíteni. A könyv kihangsúlyozza, hogy ebből nem igazán lehet felgyógyulni, megküzdési stratégiákat tanítanak a betegeknek, ez a legnagyobb segítség, amit adhatnak. 

A fejezetekben más-más emberek történetét kapjuk meg, először az ott lakó betegekét, majd a narrátorhoz közel állókat. Mindenki más szituációból jött, és más-más a megküzdési stratégiájuk is, ahogy a cím is mondja. Nem minden háborús helyzet Ukrajnához kötődik - bár a zömük igen- , hanem Egyiptomba is elkalandozunk, és azok sem kevésbé gyomros sztorik. 

A narrátor kissé távolságtartó stílusa segíti ezeknek a durva történeteknek a megemésztését. Ugyanakkor garantálja, hogy sokáig velünk maradjanak és dolgozzanak bennünk ezek az emlékek, amikre általában nem is gondolunk.

Abban a korban élünk, amikor olyan emberek döntik el, hogy alkalmas vagy egy munkára, akik azt az életben nem végeznék el. Nem arra kíváncsiak, hogyan funkcionálsz a háborúban, hanem arra, hogyan viselkedsz, amikor otthon vagy.

238-239 old.  

Nyomasztó ez a háborús téma, főleg, hogy még most is tart, de a könyv nagyon jól van megírva. Kompakt a szöveg, abszolút nem volt hiányérzetem.

Örülök, hogy ilyen jó volt a kezdet a prózáknál, szerettem olvasni.

23. heti könyv: Egy kis csalás, mert ez egy sorozat

 A 23. hét (június 3-9) egy kicsit máshogy alakult, mert elkezdtem olvasni a Merítés rövidlistás könyveit, és az egyik gyermekkönyv annyira megtetszett, hogy rövid úton az összes részét kivettem a könyvtárból, és elolvastam. Ezek annyira összetartozóak a fejemben, hogy nem akartam egyet kiemelni, így most az egész sorozatot értékelni fogom egyben. Azért is csalás ez egy kicsit, mert nem egy héten belül olvastam őket, de legyünk rugalmasak!

7 könyvet olvastam el a héten, ezek:

1. Wéber Anikó: Anna Tükörképföldön

2. Mechler Anna: Olina és a varázsszirmok

3. Jo Callagham: Egy szempillantás alatt

4. Áfra János: Omlás

5. Kali Ágnes: Megvakult angyalok

6. Mechler Anna: Bíborka és a varázsfőzet

7. Sophie Irwin: Hozományvadász hölgyek kézikönyve

A hét könyve pedig Mechler Anna: A virágtündérek titkai lett.

Először jellemzem egészben a sorozatot, majd külön-külön is írok róluk röviden. Először is, én a sorozat negyedik részével kezdtem, hiszen idén ez került fel a Merítés rövid listájára a gyermek szekcióban. Mindjárt elbűvölt maga a koncepció. Mindegyik könyv egy-egy gyógynövényt mutat be. Az első oldalon rövid ismertetőt kapunk róla, majd indul a mese. A virágtündérek meghatározó ünnepe a virágvarázslat, amikor Herba anyó varázslása nyomán kiderül, hogy abban az évben melyik virág választ magának tündért. Ez úgy derül ki, hogy az elvarázsolt szappanbuborékban megjelenik maga a növény, és az eddig egyforma szürke ruhás tündérek egyikének megváltozik, megszínesedik a ruhája. Nevet is akkor kap, ami illik a virágjához. Attól kezdve ő felelős a növénye jólétéért, illetve megismerheti annak gyógyhatását is. Nagyon tetszett a virágok részletes bemutatása, megismertetése.

Mindezt bűbájos illusztrációk támogatják meg, ami Láng Anna kezeit dicséri. Mindegyik tündér más és más, és ez a leírásban, de a rajzokban is megmutatkozik. Olyan jó megtapasztalni, hogy a jellemük és a viráguk milyen jól kiegészítik egymást. 

Egyszóval csodaszép ez a sorozat kívül-belül. No de nézzük őket sorban:

Olina és a varázsszirmok

Ő kapott egyedül kalapot, ami mindjárt szimpatikussá tette, hisze nekem is állandóan a fejemen van nyáron. Ezenkívül őt mindig könnyű megtalálni a tömegben. Különleges még a barátsága is egy embergyerekkel, Zselykével. Az emberek elől bujkálniuk kell a tündéreknek, Zselyke mégis látja és védelmezi őket. Ezért is különleges ez a kapcsolat. Olina védence az orbáncfű, ami bőrpanaszokra jó, és teaként elkészítve kedélyzavarokat gyógyít. 

Bíborka és a varázsfőzet

Legszebb ruhát Bíborka kapta. Virága a bíbor kasvirág, ami 2020-ben Magyarországon az Év Gyógynövénye címet is megkapta. Sokan irigykedtek gyönyörű ruhája miatt először a lányra, de nagyon jól kezelték ezt a barátai, így minden elsimult a végére. A kasvirág megfázás megelőzésére és kezelésére kiváló.

Nadin és a varázstégely

A fekete nadálytő 2021-ben lett az Év Gyógynövénye.

Ízületi és izomgyulladásra, zúzódásokra nagyszerű, én is rendszeresen használok ilyen krémet, az illatát is szeretem. Nadin sem egy átlagos lány, kissé teltkarcsú és ügyetlenke, mindig nekimegy valaminek, így tele van kék-zöld foltokkal. Hamar megtapasztalja növénye csodálatos erejét. 

Gerti és a varázsgömböcskék

Ezt olvastam először, és ez azért is különleges, mert egy fa a védenc, a vadgesztenye, ami 2023-ban lett az Év Gyógynövénye. Visszerek kezelésére fantasztikus,

édesanyám is szokta használni. Meglepetés volt viszont, hogy szappanként is használható a gesztenye. Gerti még szürke tündér korában segített a kartevők elleni hadjáratban, így teljesen jogos volt az ő kiválasztása. Szép kis sapkát is kapott, és vastag köpenyt, hiszen neki ősszel, a hideg időben is dolga van még a természetben.

Cili és a varázscseppek

A cickafark 2022-ben volt az Év Gyógynövénye. Sebgyógyító és étvágyjavító hatása a mesében is szerepet kap. Cili egy nagyon egyszerű és bájos lány, nem sértődik meg könnyen, mosolygós, bátor és barátságos. Épp ezért illik hozzá az egyszerű ruha és ez a sok helyen előforduló virág.

A sorozat utoljára megjelent része még nincs meg a könyvtárban, de izgatottan várok rá. Édesanyámmal teljesen beleszerelmesedtünk a sorozatba.

17. hét: Egy komfortzónán kívüli zsáner, amivel még próbálkozni fogok

 A 17. héten (április 22-28.) csak három könyvet olvastam el, bár mind a három tetszett:

1. John Scalzi: Vének háborúja

2. Elle Cosimano: Finlay Donovan ölni tudna

3. Julie Klassen : A klastrom árnyai

Ezek közül az első nyerte el a hét könyve helyezést, ami azért meglepő, mert soha nem gondoltam volna, hogy nekem egy katonai sc-fi tetszene. Azonban ez a könyv olyan jó humorral rendelkezett, hogy megetette velem az egész zsánert. Különben a szokásos sztori miatt tekintettem ki a komfortzónámon kívülre: egy kihívás miatt kell két katonai sci-fit olvasnom, ez a sorozat pedig kéznél volt, hiszen édesapámnak kb. 10 évvel ezelőtt megvettem az egész sorozatot, és viszonylag rövidek a részek (pontosítva: egy sci-fihez képest ultrarövidek). Különben azt vettem észre, hogy nehezebben állok neki egy sci-finek, de aztán mégis szinte kivétel nélkül maradandó olvasmányélményekként maradnak meg az emlékezetemben, sokuk egyből a kedvencek polcán landol. 

Maga a cím is nagyon figyelemfelkeltő, illetve az alap kiindulási helyzete a regénynek. 75 évesen dönthetsz úgy, hogy elhagyod a Földet, de cserébe egy jobb minőségű testben élsz majd tovább. Nagyon érdekes, hogy ennyit tudnak csak a Földön a dologról, és ez alapján kell ilyen fontos döntést hozni. Ahogy a főhősünk John útját követjük, mi is úgy tudunk meg egyre több mindent a hogyanról.

Az agyáttöltés egy fiatal, katonatestbe nagy változás, de állítólag ilyen egy jó katona: van már élettapasztalata, és sokkal több mindenre képes egy ilyen fiatal testben, mint az ifjúság, aki még nem elég bölcs ehhez. Ez egy nagyon izgalmas szituáció, amin érdemes elgondolkozni, mert sok erkölcsi dilemmát is felvet. Azonban a narrátor humora miatt végig szórakoztatva olvashatjuk végig ezeket a súlyos dilemmákat, döntéseket. 

A kiképzés során és utána a bevetésekben is sok szereplővel ismerkedünk meg, de aztán nem kell velük túlságosan sokáig terhelni az agyunkat, mert az író kíméletlenül kinyír mindenkit függetlenül attól, hogy mi főszereplőnek hisszük-e vagy nem. Szó szerint hullanak itt a hullák. Ráadásul, amikor éles bevetésekbe veszünk részt, akkor rengeteg más néppel is találkozunk, akik természetesen mind az ellenségeink. Nehezen jegyeztem meg, hogy melyik fajra mi a jellemző, mert olyan gyorsan pörögtek az események, hogy csak kapkodtam a fejemet, és a jellemzésükkel nem foglalkozott annyit Scalzi. 

Nagyon érdekes kérdéseket vetett fel az AgyGép is: mi a magánélet és a közösségi lét határa. Tény, hogy nagyobb hatékonysággal harcolnak, ha mindenki lát a másik szemével is, de ezzel tulajdonképpen elgépiesednek ők maguk is. Ráadásul a kreativitás, az egyéniség is sokkal inkább háttérbe szorul. Meg első látásra jó, hogy minden információt készen és gyorsan megkapsz, de ez az ellenőrzésre és az agymosásra is nagyon nagy esélyt biztosít.

Külön kiemelkedő az a rész, amikor Jane-el találkozik a főhős, aki egy szellemhadtest (egy különleges alakulat) tagja, de ő a meghalt felesége feljavított testét kapta meg, de az agyát ugye nem. Ez mind a kettőjükben különös érzéseket kelt. Nagyon szerettem az ő dinamikájukat is. Ezáltal pedig kicsit belekukkanthattunk ebbe a különleges hadtestnek az életébe is. 

Szerettem a különböző szereplőket, mindegyik egy külön egyéniség volt, és az interakciójukat is. Még ha rövid időt szabott is ezekre az író, nagyon erőteljes benyomásokat kaptunk általuk. Igazi hullámvasút ebből a szempontból is a könyv, hiszen ebben az alig 250 oldalban meghatódunk, nevetünk, szörnyülködünk, elgondolkodunk stb. 

Végül a technológiai lopások témakörét is megemlítem. Nagyon érzékletesen le van festve, hogy az nem fejlődés, ha egy fejlettebb technológiai vívmányt lopunk el más fajoktól, és onnan kezdve azt fogjuk használni. Ezt Scalzi is csalásnak aposztrofálja. Mert attól még, hogy használjuk, nem értjük a működését. Nem inkább hanyatlás ez? 

19. hét: Egy uralkodó portréja

 A 19. héten (május 6- 12.) kilenc könyvet olvastam el:

1. Lucy Score: Amit magunk mögött hagyunk
2. Bálint Ágnes: Mazsola
3. Hannah Grace: Icebreaker - Jégtörő
4. Robin Stevens: Egy kis arzént a teába?
5. Alexandre Dumas: Korzikai testvérek (HANGOSKÖNYV)
6. Henri Troyat: Nagy Katalin
7. Ken Follett: Egy új korszak hajnala
8. Bálint Ágnes: Mazsola és Tádé
9. Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Sokszor említem, hogy milyen nehéz heti könyvet választani. Most is, mit válasszak? Amit annyira szerettem, hogy a 800 oldala ellenére szinte egy nap alatt ledaráltam, vagy a cuki mesekönyvet, esetleg egy olyat, aminek nagyon szerettem a világát, és amit hosszabb ideig ízlelgettem, vagy ami megríkatott? Ezen a héten végül az lett a nyertes, amiről úgy éreztem, hogy a legtöbb mondanivalóm van, és ez egy ismeretterjesztő mű: Henri Toyat: Nagy Katalin című monográfiája. 

Nemrég olvastam a szerzőtől a Raszputyin című művét, ami szintén információgazdag volt, de nem voltam vele teljesen megelégedve. Így kicsit félve fogtam bele ebbe a jóval vastagabb művébe. Ez szinte hibátlanra sikeredett. A stílusa olyan gördülékeny, hogy olyan, mintha regényt olvastam volna, és a cárnő élete is fordulatos, szinte regényes volta miatt erre még rásegített. Katalin emlékiratai és a kortársakkal való igen gazdag levelezése adja a gerincét a kötetnek, sokszor van idézet ezekből a művekből. 

II. Katalinról mindenki hallott, tanultunk róla, de ezek alapján amit róla tudtam, nem lett szimpatikus számomra. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy csak ímmel-ámmal vágtam bele, pedig kár volt félnem. Most sem lett a kedvenc uralkodóm, de jobban rálátok az ő személyiségére, munkásságára.

Nagy Katalin személyisége

Szó ami szó, nem volt egyszerű eset. Szerintem teljesen torz önképe volt magáról. Legalábbis a kortársak teljesen máshogy látták, mint ő önmagát. Ahhoz azonban volt elég önismerete, hogy tudja, mit tud megtenni, és mit nem. Ezenkívül irigylésre méltó munkabírás jellemezte. Ő nem egy henye uralkodó volt, aki mindent a szolgákkal végeztetett, hanem ő dolgozott a legtöbbet, általában reggel hattól, este tízig. Rengeteg rendeletet, törvényt hozatott, bizottságokat hozott létre, amiket irányított, sokat építtetett, és aktívan figyelte a külpolitikát, a végén pedig befolyásolta is. 

Az ellentmondás abból fakadt, hogy ő a liberális eszméktől indult, elméletben ezt is helyeselte és támogatta, magát felvilágosult uralkodónak tartotta, de amikor trónra került, akkor rájött, hogy az Orosz Birodalomban, ahol I. Péter rendelkezései ellenére még mindig barbárságban élnek a nyugathoz viszonyítva, ezeket nem fogja tudni megvalósítani még önkényuralmi eszközökkel sem. Saját bevallása szerint egy ekkora területű országot csak kemény kézzel, zsarnoksággal lehet uralni. 

Ugyanakkor a külföldi követek mind arról számolnak be, hogy az udvari légkör sehol máshol nem volt ilyen közvetlen és szellemileg pezsgő, mint itt. Elbűvölő személyisége, barátságossága és kíváncsisága miatt szerettek a közelében lenni. Élete nagy részében levelezett Grimmel, Voltaire-rel, Diderot-val. Unokájának egy svájci nevelőt szerzett, hogy a liberális eszmékre tanítsa meg. Mindez csak a francia forradalom kitörésével változott meg, amikor is a cárnő félt, hogy az országába is begyűrűzik ez a káros eszme, a lázadás a hatalom ellen. Ekkor megtagadta korábbi tanítóit, hiszen a filozófusokban látta a bujtogatót, azokat, akik előkészítették a talajt a szörnyű királygyilkosságra és a forradalomra. 

Ermitázs

Ugyanakkor tény, hogy műveltsége nem volt széleskörű. Főleg akkor olvasott rengeteget, amikor még a hatalomra várva szinte szobafogságban élt, de akkor sem regényeket, hanem filozófia műveket, eszméket. A zenéhez semmilyen affinitása nem volt. A színműveket sem mindig helyesen ítélte meg, bár ő is írt darabokat. Az orosz kultúrát semmire sem tartotta, és nem is támogatta. Nagyon felháborodtam, amikor olvastam, hogy az a külföldi szobrász, aki megalkotta Nagy Péter lovasszobrát több évnyi kemény munkával, szinte semmi segítséggel, sok kudarc után felállva, amikor elkészült, meg sem nézte Katalin, el sem búcsúzott az alkotótól, alig fizette ki a járandóságát. Amikor pedig csalódottan hazament a művész, akkor leplezték le a szobrot, és a dicsőséget persze a cárnő aratta le, mintha a semmiből egyszer csak ő teremtette volna oda ezt a műalkotást. Nagyon sajnáltam a szobrászt, aki mellesleg munkája közben rengeteg gúnyt, kritikát és meg nem értést kapott, ebből a példából is látszik, hogy az egyes embert csak bábúnak tartotta és semmibe vette az uralkodó.

Végül érdemei közé tartozott az Ermitázs létrejötte, és Szentpétervár kiépítése.

Hatalomra kerülése és annak megtartása

Egész gyerekkorától megismerhetjük Katalint, ahogy egy nem is túl jelentős német fejedelmi udvarban protestáns környezetben nevelkedik. Aztán I. Erzsébet cárné kinézi feleségnek az unokaöccsének, és egyben trónutódjának. Amikor édesanyjával Oroszországba utaznak, először nem is a jegyesét kell meghódítani, hanem a cárnőt, aki egy nagyon szeszélyes, a szépségére hiú és rendkívül féltékeny zsarnok, akit az ország nem érdekel, csak a szeretői és a divat, na meg a hatalom megtartása. Miután az első próbán túlesnek, Katalin egy ismeretlen helyen és helyzetben találja magát, de már akkor rendkívül eltökélt. Pedig rengeteg akadály áll előtte: a férje, az udvari intrikák, anyja lehetetlen viselkedése, Erzsébettel való ellentmondásos viszonya. Azonban rögön áttér a pravoszláv hitre, szorgalmasan tanul oroszul, végül még trónörököst is produkál ( a hogyan már más kérdés). Sokszor kerül olyan helyzetbe, ahol csak hajszálon függ a sorsa. Mégis, ő csak uralkodónőként tudja elképzelni az életét, és ezért mindent meg is tesz. 

Henri Troyat

Erzsébet halála után férje, III. Péter kerül a trónra, aki enyhén szólva is egy idióta. A meggyilkolását is tárgyalja a könyv, illetve azt, hogy mennyi köze volt ehhez Katalinnak. A hatalomátvétellel azonban még nincs minden rendben, és a szellemek kísértik szinte az uralkodása végéig, hol átvitt értelemben, hol valóságosan : ál-Péterek személyében, akik lázadnak a zsarnokság ellen. 

Azonban mindezekkel sikeresen megbirkózik a cárnő, és onnan kezdve az van, amit ő akar. Az emlegetett munkabírása miatt rengeteg rendeletet hoz, de ezek főleg az arisztokratákat érinti. A jobbágyság helyzete egyre rosszabb, és a felkelések leverése után már a hajlandóság sincs meg a nőben a változtatásra. 

Külfölddel is el kell fogadtatni a hatalmat, ami nem megy simán, de végül odáig jutott, hogy ő is az egyik hatalmi tényező lett. Lengyelország felosztás(ai) mindig is felháborítottak, ebben oroszlánrészt játszott Katalin. Azt azonban nem tudtam, hogy előtte az egyik szeretőjét tette meg bábkirálynak. Így még undorítóbb az egész ügy. A törökökkel és a svédekkel való háborúskodás, a porosz I. Frigyessel való ellentmondásos viszony, a II. Józseffel való barátsága és a franciák utálása mind-mind szépen le van vezetve a könyvben. 

A férfiak

A férjével való kapcsolat az elején még baráti, bajtársi Erzsébettel szemben. Majd az elhálással való gondok és a két házastárs elfordulása egymástól utat nyitott a szeretők végtelen sorának. Ritkán választ a cárnő olyan férfit maga mellé, aki igazi társa lenne. A fő szempont, hogy fiatal, jóképű, szexuálisan jól teljesítő legyen. Az, hogy szellemileg nem ért fel az uralkodóhoz, nem számított, ahogy az sem, hogy a környezete, az udvar és az ország ezt mennyire sínylette meg. Amint ráunt valakire, barátsággal vált el tőle, rengeteg ajándékot, földet, néhány ezer jobbágyot kapott búcsúzóul. 

Az egyetlen kivétel Patyomkin volt, aki még a szenvedély kihunytával is Katalin társa maradt a politikai éleslátása és szellemi partnersége miatt. Az, hogy titkon megházasodtak volna, nem lehet tudni. Mindenesetre a szeretők többségét is Patyomkin választotta ki a cárné számára. A bukása azonban ismételten Katalin kegyetlenségéről árulkodik, kissé szánalomra méltó is. 

A krími utazás, amit Patyomkin rendez meg, egyszerűen sírnivalóan nevetséges a díszletekkel, a látszattal, a pompával. Itt felmerülhet persze a kérdés, hogy egy hosszú ideje uralmon lévő király mennyire áll még a valóság talaján, mennyit tud igazából az országáról és mennyire vakítják el a körülötte lévő udvar, az intrikák vagy maga a hatalom? 

Nagyon érdekes volt látni, hogy honnan indult, és hová jutott, és hogy hogyan követi el szinte ugyanazokat a hibákat, mint Erzsébet, akit kritizált anno (pl. az unokák nevelése, a szeretők stb.), és amelynek olyan élesen látta a hibáit. 

Nagyon tanulságos ez a könyv, rengeteget okultam belőle, még sokat lehetne róla beszélni. Nem bánom, hogy elolvastam!

12. hét: Meghökkentő szembesítések

 A 12. héten (március 18-24)hat könyvet olvastam el. Ezek:

1. Hervé le Tellier: Anomália
2. Schmöltz Margit: Sólymok fellege
3. Yangsze Choo: Éjszakai tigris
4. Fabian Lenk: Michelangelo és a halál színe
5. Martin Edwards: Így éltek ők, a krimi klasszikusai
6. Lynn Messina: Arcátlan kíváncsiság

Ez is erős mezőny, de végül az Anomália került ki belőle győztesen. Már nagyon régen itt volt a polcomon, hogy elolvassam, de az utolsó lökést egy kihívás adta meg. 

A történet két idősíkon játszódik, és a szerepek is megkettőződnek. Ez pedig nagyon izgalmas felütés, és az író igyekezett is minél sokrétűbben kihasználni ezt. Mit kezdenek a szereplők egymással, amikor megtudják, hogy találkoznak önmagukkal? Valakik összevesznek, valakik egyedül maradnak, valakik összebarátkoznak, és kihasználják ez egyedülálló lehetőséget. Nagyon sokféle élethelyzetet felvázol itt a szerző, és ezért rengeteg témát meg is említ a rasszizmustól elkezdve a váláson keresztül az elszalasztott lehetőségek kiaknázásáig minden előfordul. Nekem az egyik kedvencem volt a könyv a könyvben motívum, ugyanis a gépeken utazik egy író, aki megírja az Anomália című könyvet. 

A 12 utason kívüli szereplők is nagyon érdekesek. Elsősorban itt Miller professzorra gondolok, aki csapatával igyekszik megoldani először titkosan, később nagyobb nyilvánosság előtt a megkettőződés problémáját. Az, hogy egyáltalán van ilyen protokoll a katasztrófák esetére, netán a világvégére már eleve meglepett, bár ha belegondolok, miért ne lenne? Az, hogy hogyan próbálják ezt megoldani, szintén egy érdekes aspektusa a regénynek. 

Aztán a kormányok egymás közti kommunikációja. Itt elsősorban Kína példáját hozom: zseniális a két fél tárgyalása, az udvarias körültáncolása a másiknak, és végül a poén, miszerint a kínaiak sem jobbak, csak ők nem fecsegnek. 

Aztán a tömeg reakciója. A színházban történtek nagyon durvák. El kell-e a nép elől titkolni a fontos, rájuk is tartozó dolgokat? Ha nem, akkor viszont fel kell készülni mindenféle szélsőséges reakcióra. 

Nem utolsó sorban pedig mi is történt valójában? A tudósok elméletei is nagyon tetszettek, elgondolkodtatóak voltak. A vége pedig...? Jogos volt-e a drasztikus beavatkozás? Mit értek el vele? Időt nyertek? Mert magát a problémát nem oldották meg. 

Összességében megérdemelte a könyv a Goncourt- díjat, hiszen nagyon olvasmányos, mégis elgondolkodtató, vitatható dolgok vannak benne, ugyanakkor szórakoztató is. 

18. hét: Egy félelmetesen drámai színmű

 18. héten (ápr. 29-máj. 5) 10 könyvet olvastam el. Ezek:

• Fekete István: Őszi vásár
• A.C. Bomann: Agathe
• V. Csapline: Négylábú barátaim
• József Attila: Altató
• Weöres Sándor: Bóbita
• Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne
• Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje
• Lucy Score: Amit sosem fedünk fel
• Gyárfás Endre: Varázslások
• Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Szokatlannak tűnik, hogy még ezen a héten, vasárnap megírom a heti könyvet, amikor mindig lemaradásban vagyok, de egyrészt annyira nagy hatással volt rám ez a könyv, hogy ki kell írnom magamból, másrészt pedig ma már úgysem olvasok ki új könyvet, így megragadom az ihletet, míg el nem száll. A heti könyv egyértelműen az utolsó olvasmányom, Reginald Rose: Tizenkét dühös ember lett. 

Hogy hogyan került ez a radaromra? Úgy, hogy májusban új projektbe kezdtem, és a molyok által legjobb 100 klasszikusnak ítélt könyvéből válogatok, lehetőleg sorrendben haladva, kihagyva azokat, amiket olvastam, és a sorozatrészeket. Nos, ennek a listának a 21. pozícióját foglalja el ez a mű, és benn is volt a könyvtárban. (Mellesleg dráma kategóriában az 1., krimiben pedig a 24.)

A művel magával már előbb is találkoztam. Először egyetemista koromban, Szegeden láttam a Harmadik Színházban, majd  a filmet is megnéztem rá pár évre. Most pedig elolvastam a könyvet. Hatalmas hatást gyakorolt rám mindháromszor ez a mű. Hogy miért?

A 8. esküdt

Amikor még semmit sem tudtam a darabról, és Szegeden kijöttem a színházból, akkor annyira megfogott, hogy egészen hazáig azt fogalmaztam meg magamban, hogy ez egy félelmetesen zseniális mű. A manipuláció magas foka. Most olvasva a színművet ugyanilyen ütős volt. Ennek oka és gyújtópontja a 8. esküdt, aki egyedüliként szembeszáll a többiek véleményével, mert szerinte az ember, akiről dönteniük kell, ártatlan. A többi 11 esküdt szerint egyértelműen bűnös. 

Ha minden sallangot leválasztunk a műről, és nem nézzük, hogy a jó vagy a rossz ügy érdekében történnek a dolgok, akkor a csupasz tény ez: A 8. esküdt alig két óra alatt megváltoztatja a több 11 véleményét gyökeresen, az ellenkezőjére. Mindezt manipulációval. Sőt, a legfélelmetesebb az, hogy nemcsak az ő véleményüket befolyásolja, hanem a nézőket is egytől egyig. Hiszen mindenki neki drukkol, mint pozitív hősnek (mert kétségtelenül az), és fel sem merül senkiben, hogy ő is a karizma, a zsenialitás hatása alatt áll. 

Az eszköztár pedig félelmetesen bőséges: logikai érvelés, látszólagos bizonytalankodás, érzelmi ráhatás, jelentőségteljes csönd stb. Mindenkit máshogyan győz le, és nem hat rá a csoportnyomás, tehát mentálisan nagyon erős. Végül mindenki behódol. Ilyenkor értheti meg kicsit jobban az ember, hogy miért és hogyan lehet hatással egy diktátor egész népekre, csoportokra, országokra. Mert ezek a zsarnokok igen karizmatikusak, jól használják ezeket az eszközöket, és egyértelműen a hatalom gyakorlására, megszerzésre vagy rosszra fordítják. 

Számomra ezért nagyon zseniális ez a darab, az írójával az élen. Ne felejtsük, hogy ezt Reginald Rose 1954-ben írta, még közel volt az élmény. A másik ijesztő tény, hogy ez egy demokratikus testület: az esküdtszék olyan hétköznapi emberekből áll, akik a társadalmat képviselik, akiknek megvan a saját önálló véleményük. Mégis ilyen könnyen lehet őket befolyásolni, és a végén azt teszik, amit egyetlen ember akar. Ennyit ér a népakarat. (?!)

A többi esküdt

Maga a szituáció is nagy kedvencem: amikor össze van zárva bizonyos helyen ismeretlen emberek egy csoportja, és ők hogyan viselkednek. Ennek mintapéldája ez a történet. Mindegyik esküdt más személyiség, más a foglalkozása, múltja, társadalmi helyzete, preferenciái. Ezek pedig össze is csapnak egymással természetesen. Nem véletlen a címválasztás. Hiszen egyértelmű döntésre kell jutni, és nem a többségi vélemény számít. Egy ember élete vagy halála a tét, tehát egyöntetűen ki kell mondaniuk, hogy bűnös a gyilkosságban, vagy ártatlan. Valaki a múltja alapján, a sértett érzelmei szerint reagál, valakit csak nagyon meggyőzött az, hogy a tárgyalóteremben a per indulásától kezdve mindenki azt sugallja és úgy viselkedik, mintha a vádlott bűnös lenne. Még a saját ügyvédje is, így esélye sincs a szegény, 16 éves fiúnak a pártatlan ítéletre. 

Amikor pedig elkezdik megbeszélni az ügyet, és felidézik a bizonyítékokat, akkor kezdenek csak logikátlanságok felmerülni. Az előbbiekben úgy tűnt, mintha én elítélném a 8. esküdtet. Pedig nem, mert egyértelműen ő világít rá ezekre a bizonytalanságokra. Csak számomra a fentiekben leírtak miatt nem éppen egy gáncs nélküli lovag. Ezt erősíti meg bennem az író is a darab utolsó pár sorával:

Nyolcadik megy utána, de megáll az ajtónál, visszanéz az üres szobára. A kés kiáll az asztalból. Nyolcadik kimegy. Eláll az eső. (83. old.)

 Miért áll meg és néz vissza? Mi ennek a jelentősége? Szerintem érdemes elgondolkodni rajta. 

Van itt majdnem verekedésbe torkolt veszekedés, kiabálás. Hiszen vannak, akiknek sokkal szegényesebb a fegyvertára a többiek befolyásolására. Itt is voltak szimpatikus, és kevésbé szimpatikus szereplők, sőt sajnálatra méltók. Kicsit zavart, hogy a drámában csak a sorszámokat írták ki, így nehéz volt azonosítani embereket. Viszont nagy segítség volt, és kitűnő ötlet, hogy a címlapon szerepeltek a színészek, és oda volt írva a sorszámuk. Igazán fergeteges lehetett ez az előadássorozat a fantasztikus színészgárdával. 

Megérne az is egy külön elemzést, hogy az első esküdt, azaz az elnök hogyan tartja / nem tartja a kezében a dolgokat. 

A krimi-szál

Az is nagyon jó ötlet, ahogy az esetet megismerjük a beszélgetés által. Először csak magát az esetet tudjuk meg. Aztán szép lassan a bizonyítékok is előkerülnek, azok erős vagy kétséges volta pedig a diskurzus valódi tárgya. Igazán izgalmas volt így egy krimit olvasni. Nem beszélve arról, hogy nem derül ki (egyértelműen), hogy ha a fiú ártatlan, akkor valójában ki is a gyilkos? Mégsem marad hiányérzete az embernek. A szemüveges példa különösen tetszett, mint ahogy a stopperes kísérlet és az egyedi kés probléma is. 

Összességében nagyon sokrétű, és nagyon elgondolkodtató ez a 100 oldalas olvasmány. Rám olyan nagy hatást tett, hogy elhatároztam, a következő év könyvklubjának a manipuláció és a befolyásolás lesz a tematikája, és mindenképpen elolvassuk ezt a könyvet hozzá. 

11. hét: Március kedvenc könyve

 A 11. héten (március 11-17.) nyolc könyvet olvastam el. Ezek:

1. Gráczer L. Tamás: A Háromfa Hölgye
2. Sabrina Jeffries: Az agglegény
3. Nemes Nagy Ágnes: A titkos út
4. Eric Jager: Az utolsó párbaj
5. Sarah Adams: Ha Rómában jársz...
6. Ruff Orsolya: A londoni gyémántrablás
7. Ruff Orsolya: A zöld macska titka
8. Shakespeare szonettjei

Ezek közül egy magyar történelmi krimi lett a hét, sőt a hónap könyve nálam, ez pedig a Háromfa Hölgye. 

Nagyon vicces volt, hogy azt gondoltam, hogy nem olvastam még az írótól, hiszen Tamara csatornáján (Faltól falig könyvesvlog) figyeltem fel erre a sorozatra, de aztán kiderült, hogy több álnevet is használ az író, az egyik ezek közül pedig Gál Dorina. A könyvklubosaimmal olvastuk együtt az Aranyszív c. művét, aminek van mohácsi vonatkozása is. 

Ez a műve is történelmi témájú, csak ez Hunyadi Mátyás uralkodása alatt játszódik, és egy nagyszerű krimi. Már a korszakot is nagyon díjaztam, mert nagyon kevés regény szól erről az időszakról, ráadásul ez még az első feleségének, Katalinnak az idejéből való, akinek különben nagy szerepe is van a történetben, tehát ez még az uralkodása kezdete. A főbb szereplők azonban nem a nemesek, az arisztokraták közül kerülnek ki, hanem a kitaszítottak, a semmibe vett, szegény budai lakosok közül. 

Szereplők

Mindjárt itt van a főszereplőnk, Marcus, aki a budai hóhér. Ő lesz a nyomozónk. Miközben megoldja az ügyet, sok mindent megtudunk róla, bár nem mindent, gondolom ez majd a sorozat további részeiben kerül napvilágra. Eredetileg orvosnak tanult, de aztán - csak homályos utalásként tudjuk meg - megöl egy embert. Hogy ne kerüljön bitófára, vállalja, hogy elfoglalja a budai hóhér megüresedett posztját, és amíg ezt ellátja, addig nem végzik ki. Szóval nem jókedvéből, szadizmusból lesz ez a foglalkozása, sőt megpróbál mindig a legirgalmasabban , a legkevesebb kínzással, fájdalommal végezni a rábízottakkal. Emellett a szegények körében kitűnő csontkovács hírében áll. Így még ha tartanak is tőle, sokszor fordulnak hozzá segítségért. Nagyon szépen rajzol, amit az anatómiai tanulmányaira használ leginkább, illetve arra, hogy az általa kivégzett embereket megörökítse. 

Aztán vannak segédei is, akiknek a Caspar, Melchior, Balthasar nevet adja (Gáspár, Menyhért, Boldizsár analógiájára), a nép a háromkirályoknak is nevezi őket. Nekik sem irigylésre méltó a sorsuk, bár az is igaz, hogy nem ártatlan báránykák. Sintérként is szolgálják a várost, pellengére állítják a tolvajokat, bűnözőket, ezenkívül a gazdátlan állatokat kivégzik, csontjukat megfőzik enyvnek, ami nagyon büdös stb. Persze velük sem akar senki érintkezni.

A következő ilyen szereplő a Szarkirály, aki megtalálja a hullát. Ő végzi a város latrináinak és csatornáinak az ürítését és tisztítását, természetesen a segédeivel együtt. Hiába él azonban viszonylag tehetősen, ha senki nem akar érintkezni vele, már csak a messzire szálló szagok miatt sem. 

Az egyik kedvenc szereplőm Marcus kedvese, Regina. Ő az egyik nyilvánosházban dolgozik, de mivel a hóhér szeretője, senki más nem akar hozzányúlni, így valahol kiváltságos helyzetbe kerül, és a madám jobbkezévé válik nagyszerű szervezői készsége miatt. Az ő kapcsolatukat, párbeszédeiket nagyon szerettem, jó párost alkottak nem csak a magánéletben, hanem a nyomozás kapcsán is.

Sok más szereplő is felbukkan, még Janus Pannoniusszal és magával Mátyás királlyal is kapcsolatba kerül Marcus. Így igencsak széles az a társadalmi paletta, amit könnyedén, és nagyon látványosan, emlékezetesen mutat be az író. Ezáltal pedig szinte megelevenedik a történelem előttük. 

A nyomozás

A történet úgy indul, hogy a Szarkirály felhívja Marcus figyelmét, hogy a bitófán (a Háromfán) lóg egy ismeretlen hölgy. A hóhér meghökken, hiszen nem ő akasztotta fel az illetőt. Látszólag öngyilkosság történt, így főhősünknek kell eltemetnie, és mivel nem lehet megszentelt földbe, ezért a bitófa környékén. Mielőtt azonban ez megtörténne, Marcus megvizsgálja a nőt, akinek a hajába egy sárga szalagot talál, ami annak idején a prostituáltak jele volt. Itt említem meg, hogy a borító egyszerűen zseniális lett, ott is ábrázolják ezt a fontos tárgyat. A lényeg, hogy nyomozónknak feltűnik néhány részlet, ami nem illik a képbe. Ezért a saját szakállára nyomozni kezd. Ebben segíti őt Regina, a segédei, az egyik közeli templom papja, de persze sokan vannak, akik hátráltatják őt. Az egyik legnagyobb gond, hogy nem ismeri senki a szép hullát, így amint sikerül kideríteni, hogy ki is ő valójában, a nehezén már túl van. Persze csak látszólag, hiszen amint egyre közelebb kerül a megoldáshoz, egyre kegyetlenebb dolgok történek, és felbukkan még néhány hulla is. 

Magát a nyomozást is nagyon szerettem, azt, hogy olyan eszközökkel kellett megoldani az ügyet, ami számunkra szokatlan, akik megszoktuk, hogy a technika és a modern eszközök nagyban segítik a detektívek munkáját. A boncolás, az anatómia kezdetei, a következtetések így mind plusz érdekességeket tartogattak. Ebből a szempontból is fantasztikus munkát végzett Gráczer L. Tamás. 

Nem is beszélve a versekről, a különböző tanulmányokról, az utazásokról, a mindennapi élet szemléltetéséről. 

Annyira jól működött a könyv mind történelmi, mind a krimi szempontjából, hogy az már csak hab a tortán, hogy a stílusa is nagyon jó, szinte szépirodalmi. Mindenképpen folytatni akarom a sorozatot, így már be is szereztem a következő részt. 

15. hét: Csak egy paródia?

 A 15. héten (április 8.- április 14.) hat könyvet olvastam el :

1. Luigi Pirandello: Az ezerarcú ember
2. Philip K. Dick: Emlékmás
3. Kő kövön... marad
4. Lucy Score: Amin sosem leszünk túl
5. Stepanka Sekaninové: Hétköznapi holmik krónikája
6. Kőhalmi Zoltán : A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban

Ez utóbbi lett a hét könyve nálam. 

Az úgy volt, hogy egy skandináv krimi címkével kellett volna olvasnom egy kihíváshoz, csakhogy én nem szeretem őket, szerintem már olvastam annyit az évek során, hogy az bőven elég életem végéig. Azonban ezen a könyvön is rajta van a címke, és a kihívásgazdával egyeztetve én ezt olvastam erre a pontra. Milyen jól tettem! 

Paródia vagy posztmodern?

Kezdjük talán a műfajjal. Én, mint paródiát vettem a kezembe, de jóval többet kaptam ennél. Persze fergetegesen szórakoztam a könyvön, ez vitathatatlan. Azonban szerintem ez bőven elmegy posztmodern regénynek is, hiszen rengeteget reflektál magára az írás folyamatára és más könyveket is teljesen lazán kezel, szó szerint ki-be járkálunk más regényekbe is. Egyszóval nagyon meta a szöveg, és ezt díjaztam. 

Ide kívánkozik a külalak kérdése is: nagyon sok ötlet van a formátumban is, és itt a borítóra, a fejezetek eleji illusztrációkra gondolok, de a betűtípusokkal való játék is kreatív. Az egyik gyilkos például úgy bukik le, hogy az egyik betűt különös módon hajlandó csak leírni. Eleve nem különül el a kötetben a szó és az írás, szereplőink hiába "hallják" csak a másikat, valahogy az írást is érzékelik, ami nagyon izgalmas elgondolás. 

Aztán a narrátor is mindegyik fejezetben más: hogy miért? Az első narrátorról kiderül, hogy ő a gyilkos, a második is azzá válik a szerelem miatt, a harmadik rész elején nincs is elbeszélő, amikor már feltűnő a hiánya, akkor az egyik főszereplőnk veszi át ezt a szerepet, a negyedik részt a felügyelő narrálja, az utolsót pedig egy emberi fél ésszel rendelkező járőrkutya. Ezek a körülmények pedig rengeteg játékosságot engednek meg: a szójátékoktól kezdve, a szűkszavúságon keresztül a halmozásokig rengeteg kreativitást találhat itt az olvasó, ami már csak ezzel is különleges élménnyé varázsolja a regényt. Pedig akkor még nem is beszéltünk a különleges betűtípusokról, és a nemzetiségek, társadalmi csoportok egyéni hangjáról. 

A paródián magán nagyon jókat szórakoztam, volt, hogy hangosan felröhögtem, pedig ezt igen ritkán éri el nálam bármelyik könyv is. A szereplők kifigurázása jól sikerült. Az például, hogy a felügyelőnek mennyi baja van, és minden részben elveszti egy végtagját, de neki meg sem kottyan, már eleve tipikus, persze nagy túlzásokkal, de aztán jön a csavar, hogy a fa végtagokba rejti a mindennapi itókáját, a dohányát, stb. A társa pedig, bár csak egy kislány, egyre feljebb mászik a ranglétrán, közben egy iratszekrényben lakik. (??) Ennek is minden elemét jól kiaknázza asz író. Aztán persze megjelennek a tipikus alakok a lassú boncnokon kezdve az orosz maffiózókon keresztül a kémekig. 

A végét én is kicsit gyengébbnek éreztem, amikor még hiányzott 30 valahány hulla a 101-hez, és már szinte minden lehetőséget kihasznált az író. Itt is az írás nehézségére reflektál Kőhalmi Zoltán, hogy milyen nehéz határidőre írni, a címnek megfelelni, és értelmes befejezést rittyenteni. Az pedig, hogy miért is kell ennyi hulla, szintén nagyon kreatív és szórakoztató. 

Hogyan születik meg egy könyv?

Ezt a részét talán még inkább szerettem, mint magát a paródiát. Valahogy ez tisztelgés is könyvszakmában dolgozók előtt, mert olyanok is szereplők lesznek, akiket az olvasók nem szoktak látni. Pl.: a korrektor, a szerkesztő, a könyvtáros, a könyv ISBN száma, az író stb. Még ki sem nyitottam a könyvet, amikor erre már felkészített a fülszöveg, az életrajz, a meg nem írt könyvek listája. Aztán a fejezetek eleji képek is felcsigázzák az olvasót, hogy mi jön még itt? A nyomozó és a lány nagyon jól eltaláltak, maguk a párbeszédek is tipikusak, persze karikírozottak, de a nyomok és a következtetések is akkora bakugrásokkal haladnak, amin csak mosolyogni lehet. A kihallgatási módszerek (rossz fiú - jó fiú), a hallgatási nyomasztások mind- mind ismerősek lehetnek nemcsak a skandináv, de a legtöbb krimiből is. Az evési, ivási szokások, az északi hangulat is nagyon jól megjelenik. 

Nem tudom, hogy akik rajonganak az eredeti műfajért ez hogyan tetszhet, de én nagyon díjaztam minden kis ötletességet, amit felfedeztem benne, és mint paródia is nagyon jó, mert megvannak azok az aha- élmények, amikor ráismerünk az eredetire. 

Azért az is elmond valamit, hogy szinte az összes könyves közreműködő valahogy belekeveredik a bűnügyekbe. Kiemelkedő volt a helyesírást előtérbe helyező kapitány, aki az életét tette fel arra, hogy kiművelje embereit. A szektájuk és a "szent könyvük" nagyon jó vonal volt, amikor ezek leesnek az olvasónak, azok nagyot csattannak. 

Összességében én nagyon szerettem ezt a könyvet, gyorsan haladtam vele, és nevettem, kuncogtam rajta. Nekem sokféle humor bejön, és mivel elég olvasott vagyok, az utalásokat is többnyire értettem, ezért úgy éreztem, hogy nekem íródott ez a könyv.

10. hét: Egy kívül - belül szép meseregény

 Március 4. és 10. közé esett az év 10. hete, ahol 9 könyvet olvastam el. Ezek:

1. Miha Mazzini: Kitörölve

2. Elizabeth Lim: Hat bíborszín darumadár

3. T. Erikson: Idiótákkal körülvéve

4. Grecsó Krisztián: Belefér egy pici szívbe

5. María I. S. Vegara: Jane Goodall

6. Lindsay Galvin: Barátom, az oktopusz

7. Szalóki Ági: Körforgás

8. Kertész Edina: A fiú, aki kertész akart lenni

9. Benjamin Stevenson: A családomban mindenki gyilkos

Ebből az erős mezőnyből négyen is kikerülhettek volna győztesként, mégis a Hat bíborszín darumadár lopta be leginkább magát a szívembe. 

Nem mehetünk el szó nélkül a gyönyörű külseje mellett. Ilyenkor mindig kicsit tartok attól, hogy a belső meg tudja-e ugrani a külcsínt, de itt számomra abszolút hozta az elvártat. Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy én az eredeti Andersen mesét is nagyon szeretem. Mindig kiemelt helyet foglalnak el a szívembe azok a mesék, ahol jó testvér- viszonyokról van szó, illetve (ettől függetlenül is) amikor valamilyen nagy igazságtalanságot kell kiküszöbölni, nagy áldozatot kell hozni az igazság és a szeretet nevében. Itt pedig mind a kettőről szó van. Az alap mese értékeit is megtartotta az írónő, még a fordulatok egy részénél is meglepően hűséges maradt hozzájuk (pl. vőlegény/férj vonala), amit nagyon díjaztam, de ahol kellett, ott annyira meglepő fordulatokat vetett be, amik megleptek és elgondolkodtattak, és beláttam, hogy igen jót tettek a történetnek, mert így nem volt minden kiszámítható és ezáltal unalmas. 

A kapcsolatok

Minden könyvnél sarkalatos pont nekem az emberi kapcsolatok milyensége, ami itt teljesen kiszolgálta az ízlésemet. Elsősorban természetesen a testvérek viszonya. Nagyon szerettem olvasni róluk. Az elején jól bemutatta a szerző, hogy mennyire kezdtek elszakadni a nagyobbak a különböző kötelességeik, tanulmányaik közepette a húguktól. Tetszett az is, hogy különböző karaktert kaptak a fiúk, meg lehetett különböztetni őket a személyiségük, humoruk alapján.

 Mindegyiknek kicsit más volt a kapcsolata Shiorival. Amikor pedig daruvá változtak, ez persze változott, meg nem voltak olyan sokat együtt, de azt sem várták a lánytól, hogy mindent ő oldjon meg, ők is nyomoztak az átok és az ellenszer után. A kedvenc jelenetem a barlangos volt velük kapcsolatban. 

A mostohaanyjával való kapcsolata sem egyértelmű a főhősnek, hiszen az elején ez egy nagyon szeretetteljes, aztán később elhidegülő és gyanakvó viszony. Azonban ez sem lesz soha egysíkú, mindig árnyalt marad, és ahogy egyre több mindent tudunk meg a külföldi nőről, ez a kép folyton változik. Nagyon ügyesen csinálta ezt Lim. 

Két férfi is bejön a képbe a szerelmi szállal. Az egyik a vőlegény, akinek a jellemét és a múltját szintén fokozatosan ismerjük meg, és akit nagyon megszerettem, szinte a kedvencem lett. Az éleslátása, a hűsége és a szelídsége szerintem példát ritkító. Én neki drukkolok, szerintem ez egyértelmű. Szerettem a párosukat Shiorival, és azt is, ahogy a férfi a vár többi lakójával, de elsősorban a húgával bánt. Az szintén szívmelengető volt. A másik férfi pedig a sárkányfi. Az ő kapcsolatuk hozta számomra a humort. Én az ő viszonyukat nem igazán tudtam komolyan venni, még kis "csikónak" tűnt ez a lény, hiába adta a félelmetest.

A cselekmény

Végig izgalmas, fordulatos, kalandokkal teli ez a könyv, nem unatkoztam egy percet sem. Gyorsan lehetett haladni vele, mert nagyon olvasmányos. A jellegzetes mesei elemek is megjelennek, mint a magányos hős, aki útnak indul. A segítők, akiktől támogatást vagy éppen akadályoztatásokat kap. Pl. nagyon meglepett az áruló személye is, az jól fel volt építve. Az álruhás szereplők, az átok védelme vagy káros hatása, a világ felépítése mind segítette a kibontakozást, és olyan jól helyére kerültek a dolgok a végére.

A mondanivaló pedig a sors és az egyéni döntések ütköztetéséből kerül ki. Mennyire van előre kijelölve a sorsunk? Mi múlik rajtunk? Min tudunk változtatni? Akarunk-e változtatni, van-e elég bátorságunk hozzá? Ami első ránézésre leküzdhetetlen akadály, az lehet, hogy később a  legnagyobb áldás lesz, és a legnagyobb ajándék. 

Már be is szereztem a második részét, alig várom, hogy belefogjak!

9. hét: Egy magával ragadó folytatás

 A hónaphatárt is magában rejtő 9. héten (febr. 26- márc. 3.) nagy dilemmába kerültem, mert mind a három könyv 5 csillagos lett, és elbűvölt:

1. Neal Shusterman: Viharszem

2. Zoran Zivkovic: Az idő ajándékai

3. Axie Oh: A lány, aki a tenger alá esett

Végül a Viharszemet választottam, mert rengeteg gondolatot ébresztett bennem. 

 Mivel ez a Kaszások kora sorozat második része, csak SPOILERESEN tudok róla érdemben beszélgetni. Így ha még nem olvastad, de kíváncsi vagy rá, KÉRLEK, NE OLVASD TOVÁBB! 

Az első nagyon érdekes felvetés, ami az egész könyvön keresztülhúzódik, az az, hogy hogyan lehet megjobbítani egy korrupt szervezetet? Erre több kísérletet is bemutat a könyv:

• belső reformmal
• egy belső ellenzék létrehozásával (új rend / hagyományok hívei)
• kihágók megbüntetésével (Lucifer kaszás)
• a múlt kutatásával, az egész eredetének a tisztázásával

Azonban ezek egyike sem lett nyerő, mert mindig sokkal könnyebb rombolni, mint változtatni, reformálni. 

A könyv vége számomra nagyon brutális és drasztikus lett. Nem gondoltam volna, hogy csak most ismerjük meg a szigetet, az Örökkévalót, és máris elpusztítják. Eleve a főgonosz új testben való megjelenése is nagyon meghökkentő volt. Bármennyire link alak is volt az eredeti tulajdonos, mégis sajnáltam. Ráadásul nagyon jól ábrázolta az író, hogy mennyire ambivalens érzéseket váltott ki ez a módszer még Rand kaszásból is. Az ő karaktere és fejlődése nagyon érdekes volt. Talán elsikkad a többi szereplő között, pedig ő is megérne egy misét. 

Új elemként megjelennek a Kihágók, ami egyrészt egy szelep Viharszemnek, hogy a felmerülő ellenszegülőket kezelni tudja, másrészt például Texas külön fehér foltot jelentett ezáltal. Greyson alakja és neveltetése külön fontos szálat kap. A beépülő kém, a látszólag sikertelen élet, akivel a Viharszem megszakítja a kommunikációt, ami a legnagyobb büntetés ennek a srácnak, hiszen ő az egyetlen valamirevaló szülőjelölt a számára. Ez a lépés mégis szükséges, hiszen csak így tudja megmenteni kétszer is Citráék életét. Az ő szerelmi szála is érdekes, de a két főhősünkké még inkább. Az ő szerelmi kapcsolatuk csak nagyon halványan jelenik meg, és szinte csak a legvégén, de nagyon szép. 

Beszéljünk még egy kicsit magáról a Viharszemről! Nagyon jó bemutatja az író a Mesterséges Intelligencia minden előnyét és hátrányát. Nagyon szerettem, hogy minden fejezet előtt ő mutat valamit a gondolataiból, a világlátásából. 

Különösen érdekes volt a vallásokhoz és Istenhez való viszonya. Ő is ilyen magasságokba emelkedett, legalábbis látszólag. Amikor kiderült, hogy úgy programozták, hogy van, amiről ő sem tud, akkor először értetlenkedik, megsértődik, felháborodik, majd csendesen (?) bosszút esküszik. Ez a végén kissé végleges formát ölt a kihágósítással. Ez egyedül Greyson szempontjából jó valamilyen szinten. Persze mondhatnánk, hogy eddig sem tudott mindenbe beleavatkozni, hiszen a Kaszáskör ügyeibe, belső helyeibe nem látott bele, de ezt, ha nagyon akarta ki tudta játszani, és ő is belátta, hogy ez szükséges valamilyen szinten, és nemcsak az emberiség, hanem az ő javát is szolgálja.

 Zseniálisan csavarja ezzel kapcsolatban is a szálat Neal Shusterman, mert az elején azt gondolná az olvasó, mint az emberiség akkori nagy része is, hogy ő abszolút jó, gondoskodó, nem zsarnoki, egyszóval az emberek megmentője. Azonban ahogy bonyolódik a cselekmény, egyre jobban elbizonytalanodunk. Ez azonban olyan lassan következik be, hogy nem mindenkinek tűnik fel, csak a végén, a csattanónál. 

Rengeteget lehetne erről a sorozatról írni, mert izgalmas, csavaros, meghökkentő, gondolatébresztő. Kinek a pártján áll az Olvasó? Ezt is nehéz eldönteni, főleg most, hogy "elhulltanak a legjobbjaink a hosszú harc alatt"...