42. hét : Egy szeretett sorozat

A 42. hét (október 14-20.) igazán nagy dilemmát okozott. 4 könyv közül választhattam, de kettő nagyon versengett egymással.

1. Maddison Michaels: A királynő védelmében

2. Maros András: Kávéházi pillanatok

3. On Sai: A háború titka

4. Daniel Arasse: Festménytalányok

Igen, az utolsó kettő kelt birokra egymással, végül a magyar szerző győzött, de csak azért, mert az egész sorozatot vettem figyelembe itt a záró kötetnél. 

Nem lett kedvenc, de az öt csillagot simán megérdemli. Kezdjük akkor először a kifogásaimmal:

• Szinte átszáguldoztunk az eseményeken, nagyon gyorsan történt minden, nem jutott idő semmit normálisan kifejteni, nemhogy megélni! Annyi minden volt ebben a záró kötetben, amiből három könyvet is lehetett volna írni. Persze, értem én, hogy nem akarta már tovább húzni a sorozatot On Sai, de így egy kis hiányérzetem maradt.
• A vége nyitott, ami nem is lenne baj, hiszen tervez egy másik sorozatot is írni a mellékszereplőkkel a szerző, de a főszereplők végső döntését kicsit megúszósnak éreztem. Értem én, hogy fiatalok, meg világot akarnak látni, meg kipihenni a fáradalmakat, de akkor is. Ők igazán tudhatják, hogy milyen a felelősségvállalás, ezért kicsit a jellemük ellen valónak éreztem a választásukat.
• A 3,5 kötet miatt itt is jobban érdekeltek a mellékszereplők, mint Licérc és Ria, ezt pedig kicsit kínosnak éreztem.

Ezen aggályaim ellenére nagyon szerettem ezt a regényt. A stílusa, a fordulatok, a cselekményszövése és a mondanivalója, a dilemmái elsöprőnek bizonyultak. A legnagyobb erénye számomra a testvéri kapcsolatok. Elsősorban természetesen az ikreké, akik imádnivalóak együtt minden különbözőségük ellenére. Az, ahogy Roan kitárulkozik a húgának,minden félelme ellenére, az csodálatosan bátor dolog. Ria is elismerést érdemel azért, ahogy felismeri, mennyire nincs tisztába a saját öccse személyiségével, hiszen ő mindig a háttérbe húzódott. Az, hogy ennek ellenére fél szavakból, mozdulatokból is értik egymást, fantasztikus. Ilyen a testvéri szeretet, kérem szépen, és nagyon csodáltam, ahogy ezt On Sai érzékeltetni tudta. 

Azonban Lidérc és a testvéreinek a kapcsolata is megérne egy misét. Azok szeretete nem ennyire látványos, de ugyanolyan valóságos. A könyv elején látunk ebből többet, amikor még a táborban vagyunk. Apropó tábor! Szerettem az ottani dinamikákat, a tábornokokat, főleg az igézetleneket. No és persze Delont. Ez az ember kiismerhetetlen, igazi szürke eminenciás, de egyre jobban kedvelem az ő karakterét, mert ő az a kiszámíthatatlan, izgalmas figura, aki minden jelenetbe fordulatot tud vinni. Alig várom a sorozatát!

Az ellenség szempontja, az ő táboruk is nagyon izgalmas. Az, hogy a mágia nélkül mire mentek a tudományos fejlődéssel, és ezekre mennyire rá tudtak csodálkozni Riáék. A kompromisszumok miatt nyertek időt és egy kis teret a cselekvésre. Jó volt ide is bekukkantani kicsit. 

Szokás szerint nagyon élveztem a szervezkedést és a politikai intrikákat, akárhol is voltunk. Szerintem ezek nagyon üdítően hatottak, mert sohasem lehetett tudni, hogy milyen irányba megyünk tovább. A király halálával például egy olyan hatalmi űr kerekedik, amit nem láttunk jönni, amíg fel nem bukkan egy elfelejtett rokon, aki nagy izgalmat és erőt, instabilitást vitt az addigi is elég ingatag helyzetbe . A szigetről érkezettek életmódja és felfogása is nagyon különleges volt. Remélem, belőlük is többet kapunk majd a következő sorozatban. 

A polgárháború romjaiból is életet kell fakasztani. Itt is nagyon tetszettek a munkamegosztások és a megoldások. Hogyan büntessék meg a foglyokat? Hogy békítsék meg a háborgó természetet? Itt is az látszott, hogy a reformok és a változások csak fokozatosan jutnak el a köznéphez, akik csak lassan alakulnak. Az is életszerű, hogy nem mindenki kedves és segítőkész azonnal sem Riával, sem Lidérccel. 

Végül pedig a mondanivaló, ami átsüt a könyvön, nagyon kedvemre való. Itt is érezni lehet a hívő keresztyénséget. No nem annyira direktben, mit a sci-fi sorozatában, kicsit bujtatottan, de határozottan. Ezt a bátor kiállást a mai ellenséges világban nagyon díjaztam. Ezen felül pedig egy csomó dilemmát, erkölcsi kérdést dob be csak úgy menet közben a magyar írónő. Pl:

Minden ember dönthet, hogy elveket követ-e, vagy a tömeget, és ez nem az ész vagy a tanultság mennyiségén múlik, a belső iránytű mindenkiben jelen van, mind érezzük, mi a helyes és mi a helytelen. 

301. old.  

Egyszóval nem tudtam nem kedvelni ezt a várva várt regényt. 

Az első hét könyve

  2024-ben elhatároztam, hogy minden héten választok a heti olvasmányok közül egy hét könyvét, és arról bővebben írok ebben a blogban. 

Január 1-7 között 3 regényt olvastam el. Ezek: 

1. Szabó Krisztina: Ezüsterdő

2. On Sai: Titkok és intrikák (Vágymágusok 3,5)

3. Julie Otsuka: Buddha a padláson

Jól kezdődött az év, mert mind a három 5 csillagos lett. A kedvenc mégis egyértelműen On Sai kötete. 

Csodálkoztam, hogy miért nem a zárókötet jelent meg, kevesebb lelkesedéssel kezdtem bele ebben a könyvbe, de aztán ez is fantasztikus élmény lett, és egyáltalán nem bánom a megszületését. 

 

Kezdjük mindjárt a szereplőkkel! Roan nekem az ikrek közül mindig is olyan semmilyen, nyámnyila fickónak tűnt. Itt aztán jobban megismerhetjük, hiszen a két főszereplő egyike lesz e kiegészítő résznek. Ahogy egyre több mélységét látjuk a személyiségének, egyre izgalmasabb lett. Ez a láthatatlan, szerény alak csak álca, hogy minél több mindent megtehessen titokban. Az álcázó képessége már a szerepcseréknél is megnyilvánult, de a pillanat hevében való döntés és átváltozás igencsak fürge észjárást és kreativitást igényelt. Sokoldalú fickó, a mágiája sem nyilvánvaló, inkább érzékeny, mégis alattomos és veszélyes. Számomra megdöbbentő volt, hogy sokszor úgy tűnt, mintha a testvére sem ismerné igazán őt. Sőt, mintha nem is akarná megismerni. Ezért sokszor magányos, máskor pedig igyekszik szeretteit, elsősorban persze Riannát kimenti a pácból. Nagyon mosolyogtam, amikor ezt olvastam:

Az égvilágon semmi nem tudja úgy feldühíteni az embert, mint a saját testvére. Roan ordítani tudott volna. (220 old.)

Érdekes volt a hamisítói képessége is, amikor a kutatómunkát végezte, és megállapította a főváros könyvtáráról, hogy 

A könyvtár könyves szekrények labirintusából állt, ahol a poros fóliánsok készítési év alapján hevertek a zsúfolt polcokon. Ez az egyik legostobább rendezési elv volt. (222.old.)

Szerettem azt is, hogy tisztában van magával, a képességeivel, mégis képes önzetlenül dönteni még akkor is, amikor  a vágyai mást parancsolnának Ez főleg a vele egyenrangúnak tűnő ellenfél/vetélytársnál, Delonnál szembetűnő. 

Ha már szóba került a másik főszereplő, térjünk is át rá. Amikor a második novellában feltűnt, nem is tudtam ki ő, abszolút nem emlékeztem rá. Aztán persze rémlett ez-az. Most már biztosan nem fogok elfelejtkezni róla. Ő az az igazán morálisan szürke karakter, aki teljesen kiszámíthatatlan, nem tudod, hogy mit tesz a következő pillanatban. Zseniálisan okos, így élte csak túl a fiatalkorát és a politikai intrikáktól hemzsegő udvart. A herceggel való kapcsolatának a kiindulását nézhettük végig, majd azt, ahogyan a fővárosban ellavírozik. A Roannal való kapcsolat és a rejtély kutatása nagyon dinamikus, fordulatos és izgalmas. Jó szórakozást jelentett, nem vitás. 

Még egy szereplőre ki kell térnem, mégpedig az apára. Eddig is nagyon csíptem, de most aztán végleg a szívem csücske lett. Az, ahogy észrevesz dolgokat, amik nem nyilvánvalóak, és legfőképpen az, ahogy reagál rájuk, egyszerűen szívet melengető. Ez mind a feleségével kapcsolatban, mint az ikreknél igaz. 

A mellékszereplőkkel való bánásmód is külön kiemelendő. Nem is gondolnád, hogy fontos lesz az illető, aztán egy csavar olyan mélységet vagy árnyalatot ad az adott személynek, mintha egész eddig nyilvánvaló lett volna az a jellemvonása, és az előtérben játszott volna. Szerintem ez is csodálatos képessége On Sainak. 

A cselekmény fantasztikus, sok fontos dolgot megtudtunk a hátországról, ami a világépítésnek nagyon jót tett, mert (még) több mélységet kapott. A függővég megdöbbentő volt, egyáltalán nem számítottam az események ilyen alakulására, és az a baj, hogy Roan sem. A Folyóünnep című rész volt a leghosszabb, ezért a legizgalmasabb, de a rövidebbek is nagy csattanóval zárultak. 

Szerettem a politikai cselszövéseket és a sakkjátszmaszerű intrikákat. A szép borító letehetetlen könyvet rejt magában. A stílus csillagos ötös, mint minden On Sai kötetnél, egyszerűen olvastatta magát. Nem hiába a kedvenc magyar írónőm ő. 

Remélem, idén olvashatjuk majd a befejező részt is, mert már nagyon izgatott vagyok!