44. héten (október 28- november 3.) négy könyvet olvastam, de az oldalszámok igazán impozánssá kerekedtek:
1. J. Goldenlane: Napnak fénye
2. Maya Motayne: Nocturne
3. Ewan McGregor - Charley Boorman: A hosszabb úton Afrikában
4. Mario Vargas Llosa: Háború a világ végén
Igazán nagyszerű olvasmányélmény volt mindegyik, de egy percig sem lehetett kétséges, hogy Llosa regénye lesz a hét könyve. Itt nem a jóság alapján döntöttem, hanem azt volt a meghatározó, hogy egyszerűen annyi időt töltöttem ebben a 904 oldalas könyvben, hogy teljesen ez alakította a gondolkodásomat, érzéseimet ebben a pár napban. Rengeteg gondolatot is ébresztett, amit közben jegyzetelgettem is, hogy el ne feledkezzek semmiről, így muszáj róla írnom pár sort.
Ritkán érzem azt, hogy egy szépirodalmi mű ennyire beszippant, mint ahogy ez tette. A stílusa nekem nagyon feküdt, elámultam, hogy mennyire jó a mesélőképessége ennek az embernek. Pedig nem ez az első könyvem tőle. A Kecske ünnepe is maradandó benyomást tett rám, ehhez persze hozzájárult, hogy könyvklubon alaposan kiveséztük. Nekem A város és a kutyák annyira nem jött be, mint ahogyan rajonganak érte, de ennek valószínűleg az is az oka, hogy az ilyen Iskola a határon típusú fiús könyvek nem nekem íródnak. Még akkor sem, ha látom az értéküket és néha még könnycseppet is ejtek értük, maradandó rajongást nem keltenek.Másodszori nekifutásom ez a könyvnek, és egy kihívás miatt olvastam most végig. Milyen jól tettem! A legfontosabb kérdés persze az, hogy miért robbant ki ez a háború? Miről is szól valójában? Hiszen amíg a Prédikátor és a hívei csak vándorolnak ide-oda Brazíliában, addig talán nem is tűnnek veszélyesnek. Sőt ahová megérkeznek, ott kitakarítják a temetőt, a templomot. "Szórakozást", változatosságot nyújtanak a sok, munkába belefásult embernek. Ráadásul elviszik magukkal a csonka-bonkákat, a falu szégyenét, azokat akik megrémítik őket, ezáltal megszabadítják a városkát egy súlyos gondtól. Nagyon érdekes az, ahogyan a Prédikátor igazán demokratikusan nem tesz különbséget senki között, mindenkit elfogad olyannak, amilyen, sőt a legjobbat hozza ki belőle. Pl.: a Natubiai Oroszlán, ez a félig állatszerű ember, akit csak kiközösítenek, mindenki, aki ránéz, csak undorodik tőle, lesz a Prédikátor jegyzője, aki mindent feljegyez, hiszen tud olvasni és írni, és nagyon okos. Vagy Apát Joao a véreskezű, kegyetlen bandita, aki szuper szervezőkészsége és taktikai látásmódja miatt a csapat tábornoka lesz, aki békeidőben is szervezi a település életét stb.
Ahogy azonban letelepednek, elfoglalva a báró egy földdarabját és várost, templomot építenek rá, rögtön hadsereget küldenek ellenük. Megjegyzem, nem a báró kérésére, mert ő azzal járt volna a legjobban, ha hagyják őket ott békén - hiszen nem volt ezeknek a vallási fanatikusoknak semmilyen támadó szándékuk-, így a háborúval azonban mindent elvesztett, a földjeit, a javait, felégették a kúriáját, megőrült miatta a felesége stb. Természetesen a politika, a köztársaságpártiak nem nyugodhattak, és minden "ideológiájukkal, elvükkel" ellentmondva nem viseltek el egy másfajta gondolkodást. Céljaik nemességének alátámasztására még összeesküvést is alkottak, hogy a monarchisták bérencei ők, akik titokban fegyvereket szállítanak nekik, sőt még a britek szövetségesei is! Az anarchista szereplőnk is azért akar annyira eljutni Canudosba, mert annyira hasonlónak látja a céljaikat. A vallási fanatizmus és az anarchia tehát testvérek lennének a hatalom ellen? Azonban Llosa nem ad erre választ, marad a háború érthetetlensége, legfeljebb egyes véleményeket bont ki jobban, hogy érthető legyen a szituáció.
Érdekes kérdés az is, hogy hogyan tud a Prédikátor fanatizálni? Vallási fanatikusok ők egyáltalán? Vagy csak másképpen, a katolikus vallást jobban betartva akarnak élni? A félreértések elkerülése végett egyáltalán nem támogatom a fanatizmust, csak elgondolkodtam rajta, hogy mi az a határ, amitől már elvakultságról beszélünk és nem más világnézetről. Egyértelmű, hogy a Prédikátor egy nagyon karizmatikus ember, aki képes magával ragadni tömegeket, és a saját céljaira felhasználni. De mik is ezek a célok? Az ő jóléte? Nem. A vallás megtisztítása? A háború? Hiszen nem ő kezdte, nem is provokált. Az, hogy a háborúban a gyerekek, nők, öregek, fiatalok képesek meghalni érte? Meddig dönthet egy ember maga, és mettől van befolyásolva? Szerintem nem olyan fekete-fehér ő sem, mint senki sem ebben a könyvben, ami nagyszerűvé teszi ezt a szöveget. Ha pedig már fanatizmusról beszélünk, a másik oldal sem jobb, hiszen Moreira César ezredes, akit Toroknyesőnek is hívnak egy fikarcnyival sem jobb, sőt. Csakhogy ő egy szervezeten belül, a hadsereg által szentesítve követi el a vérengzéseit. Akkor az már jól van?
Szerettem az elbeszélésmódot is. Kezdjük azzal, hogy nagyon olvasmányos. Aztán úgy épül fel, hogy a mesélés közben epizodikusan egy-egy szereplő múltjáról és személyiségéről, céljairól is megtudunk valamit. Ezek mindig látszólag random módon kerülnek szóba, valójában azonban nagyon is jól megszerkesztetten, tudatosan elhelyezett részek. Van benne valami játékosság is azáltal, hogy előreutal: mi történik majd a szereplővel. Ez egy-egy mondat, viszont vagy igaz, vagy csak pletyka, amit az egyik tábor hisz. Aztán akik nézőpontkarakterek, és azt gondoljuk, hogy főszereplők, azok egy része a könyv közepén váratlanul meghal. Az olvasó meg csak néz bambán, hogy akkor most mi van? Akik pedig állítólag meghaltak, azok nagyon is élnek, sőt megszöknek a harcok közepette. Szerintem ezzel is a háború bizonytalanságát, értelmetlen pusztítását mutatja be az író.
A háború persze maga kegyetlen és a vége felé egyre kegyetlenebb. A harctechnikák, az ellenség életének a megkeserítésére kifogyhatatlan az ötlettár. A hadsereg először nem is érti, hogy hogyan tudtak győzni a fanatikusok ekkora túlerő ellen. Második körben, már az okosabb tábornokok nem is vállalják a fővezérséget, ahogy erre (túl későn) a kapitány rájön (nem is olyan kitüntetés ezt a háborút vezetni, nem az érdemeiért kapta ezt jutalmul). A szóbeszédek keletkezése, a legendaképzést is gyönyörűen bemutatja a könyv. Aztán a bűntudat kezelése, a megbocsátás és annak elfogadása, aztán az ismételt kételkedés is szemléletesen megjelenik bizonyos szereplőknél. Jó volt, hogy a katonák szemszögét is láttuk, az ő gyarlóságaikat, mégsem lettek ezzel főhősökké, szimpatikusokká. Azonban ezzel legalább nem lett egyoldalú a történet.
A végén pedig szóba kerül az is, hogy mi is az árulás? Az, ha megadják magukat? Utána a katonaság mégis lemészárolja őket és meggyalázza a holttestüket? Vagy ez csak egy félreértés? Kegyetlenség volt a fehér zászló alatt vonulók megölése, vagy segítség, hogy ezt az ellenség ne tehesse meg? Ki tudja mi történt volna? Mindenesetre az, hogy a hadsereg felégette és utána porig rombolta a települést, a keselyükkel etette meg a temetetlen ellenséget inkább ez utóbbit valószínűsíti. A Prédikátor testét is az óceánba vetik, azzal a céllal, hogy ott nem találhatják meg a hívei. A báró azonban meglepetéssel fedezi fel, hogy hajók járnak oda virágkoszorúkkal. Hiába, a híveket nem lehet visszatartani a mártírjaiktól. Ráadással a "vaksi" újságírónk, akit nem győzött meg az, hogy ott élte át a háborút a fanatikusok között; is valamennyire érintve lett, mert a végén könyvet akart írni az eseményekről. Szóval mindenkit elgondolkodtatott ez az esemény, és senki nem mehetett biztosra. Mint ahogy a való életben is történik.
Kivel azonosulhatunk? Ez nehéz kérdés. Hiszen akiket a végén megszeretünk, akikért izgulhatunk, azoknak is bőven van vaj a fülük mögött. Ezt pedig nem is rejti véka alá Vargas. Mindegyik esendő ember, aki keresi a boldogságot, az élet értelmét vagy beletörődik az értelmetlenségbe, a parancs-teljesítésbe. Egyszóval mint az eposzok, ez is a lét alap kérdéseivel foglalkozik, miközben rendkívül komplex és összetett a kép.
Szereplők
Nagyon érdekes, hogy a Prédikátort mindig csak kívülről látjuk, más szemszögén keresztül, így nem is ismerjük meg, csak bizonyos oldalait. Szerintem alapvetően nem is ő a főszereplő, inkább a belső emberei. Illetve az a hatás, amit rájuk kifejtett, és ezáltal az útváltással az életük, jellemük változása, fejlődése.
Apát Joao: A bandavezérből lett főember, akit rémtettei miatt Sátán Joao-nak hívtak a Prédikátor előtti időkben. Nem igazán tudjuk, hogy ő hogyan hal meg, de vele ér véget a könyv, így Llosa számára is érezhetően fontos személy. Nekem nagyon szimpatikus volt a hűsége, az, hogy megtalálta magát az egyik széphistória szereplőjében, amit a Törpe mesélt neki, és ezen igazán könnyezni tudott az a kemény férfi, akit senki soha nem látott sírni. A szervezőkészsége, a kreativitása, az hogy minden apró részletre figyelt, ugyanakkor átlátta az egész képet igazán hasznos emberré tette.
Gall: Az anarchistánk, aki a fejformából mondta el az ember jellemét, csak a magáéból nem tudott jósolni. Akinek meggyőződése volt, hogy ugyanazok a céljai, elvei mint a Prédikátornak, csak ő egy kicsit eltévelyedett, és egy beszélgetés mindenképpen harcostársokká változtatja őket. Mégsem jut el a városig, mert bűne, és bosszúállója utolérte. Az ő sors is tragikus és szomorú valahol.
Joaquim atya: Aki nincs teljesen meggyőzve, mégsem tud szabadulni a Prédikátor hatása alól. Igazából, amikor a hadsereg elfogja, az lendíti át a holtponton, és akkor válik igazán a fanatikusok hívévé. Azonban ő szerzi az élelmet, a felszerelést a körülzárt táborba élete kockáztatásával.
Vaksi újságíró: Ő nagyon érdekes személy, akivel mégsem tud igazán szimpatizálni az ember, mert gyáva és állandóan nyavalyog. Mégis paradox módon ő fogja megírni a háború történetét, pedig még akkor sem érti a hatást, amit a Prédikátor kifejt. A boldogságot is szinte ő találja meg egyedül a könyvben.
A báró: Na, ő sem egy érdektelen valaki. Kezdetben egy politikai tényező, a végén azonban már csak egy megtört ember, akit még az sem tesz elégedetté, hogy régóta elfojtott, titkolt vágyát kielégíti. Azonban mégis ő tud szinte mindenről, mert különböző emberek elbeszélgetnek vele, elmesélik a dolgaikat. Mégis kívülálló marad. A világlátása, gondolatai azonban említésre méltóak. Pl:
A politikai szerepet mások hiányosságai miatt vállalta, a többiek túlzott ostobasága, nemtörődömsége, romlottsága késztette rá, nem pedig saját elhivatottsága. Mindig bosszantotta, untatta a politika, ízetlen, nyomasztó feladatnak tartotta, úgy érezte, jobban megnyilvánul benne az emberi gyarlóság, mint bármi másban.
847. old.
Lehetne még sorolni a rengeteg érdekes szereplőt, az ő jellemfejlődésüket, de inkább olvassátok el a könyvet. Garantáltan sok beszédtémát ad!